Kommunista nyugdíjak, történelmi sebek

„Jogilag az tűnik járhatóbb útnak, ha egyénileg vizsgáljuk meg az eseteket, gyakorlatilag megannyi hosszadalmas bírósági eljárást kellene lefolytatni: félő, mire ezekkel végeznénk, közben az a néhány, már meglehetősen élemedett korú tettes is elhunyna. Ez a társadalmi igazságérzet várt katarzisát is veszélyezteti. A politika nagyon fél a kiengedett dzsinnektől is: ha itt felmerülne a nyugdíjak adóztatása, az megnyitná az utat a további nyugdíjadóztatások előtt is. (...)

Bármennyire is félmegoldásnak tűnik, igazából valószínűleg csak a szimbolikus felelősségre vonás lesz a járható út - de ez is igen nagy lépés volna. Legyen egyértelművé téve, hogy vannak tettesek, vannak felelősök - és hogy ez ügyben elpuskáztuk az elmúlt 21 évet, az elszámoltatást. Ez a vonat már elment. (...)

Az elmaradt felelősségre vonással éppen ez a legnagyobb baj, ez a rendszerváltás legnagyobb bűne: szabadon hagyta az áldozati szerepet mindenki számára. Aki pedig áldozat, a rendszer áldozata, nem kell hogy felelősséget vállaljon semmiért. Sem a tetteiért, sem a szavaiért. Mivel nem néztünk szembe a múlttal, megmaradt az önsajnálat ahelyett, hogy felnőtt, felelős emberként szembe néznénk önmagunkkal. És hogy ez mennyire így van, arra Kádár említett beszéde is példa: tulajdonképp ő is azzal kezdi, hogy ő és a felesége áldozat, betegségük az egykori börtön következménye.”