„Ma Magyarországon szükség van a diplomások számának növelésére. A 25–64 évesek közt a diplomások aránya 20 százalék, miközben az OECD-átlag 30 százalék, az Európai Unió átlaga 27 százalék. Hoffmann Rózsa azt mondja, hogy el fogjuk érni a 30 százalékot. Az államtitkár asszonynak tudnia kellene, hogy valótlanságot állít, hiszen a felsőoktatási törvény koncepciója költségvetési megfontolásból részint adminisztratív intézkedésekkel, részint csak kevesek számára megfizethető mértékű tandíj kirovásával tervezi szűkíteni a felsőoktatásban részt vevők körét. Ne legyen illúziónk: ezzel ő tisztában is van, a közoktatási és felsőoktatási törvénytervezet együttesen valójában azt eredményezi, hogy mint egy falanszterben, korai kiválasztáson alapulva csak kevesek részesülhetnek magas színvonalú oktatásban.
A jó és kívánatos tandíj értelme a hallgatók és az intézmények motiválása lenne, továbbá az, hogy a verseny által biztosítsa a minőséget. Differenciáltnak és méltányosnak kell lennie, képesnek kell lennie arra, hogy mérsékelje a bizonytalan anyagi helyzetűek eltántorodását a továbbtanulástól. Idén a költségvetésből 280 milliárd forintot költünk felsőoktatásra, ami három úton kerül az egyetemekhez: általános fenntartói támogatásként, kutatási támogatásként, a legnagyobb része pedig a hallgatói normatíva (az államilag finanszírozott helyekre felvett hallgatók utáni fejkvóta). Valójában a hallgatói normatíva is egyfajta tandíjnak tekinthető, de nem képes azt a funkciót ellátni, hogy az intézményeket képzéseik és hasznosságuk alapján mérje.
Az a »tandíj«, amit most a Fidesz–KDNP be akar vezetni, csak arról szól, hogy a kormányzati forráskivonást magántőkével pótolja. Miközben a tandíjra azért lenne szükség, hogy javuljon a felsőoktatás minősége, és megvalósuljon a hallgatók szolidaritása azokkal, akik nem vesznek részt a felsőoktatásban.”