„Mi jutott eszébe először, amikor olvasta Lázár János módosító javaslatát?
Nagyon felháborodtam. Emberileg és szakmailag egyaránt. Szakmailag azért, mert a gyógypedagógiában eltöltött 21 évem alatt nem nagyon találkoztam olyan jogalkotással, ami súlyosan hátrányos helyzetbe hoz egy adott gyerekcsoportot és családjaikat, ráadásul szakmailag teljesen nevetséges indoklással. Felháborodtam, mert eszembe jutott az a több ezer család, akik – ezt országos kutatási eredmények igazolják – a létminimum alatt élnek, mert gyermekük számára nem találnak megfelelő iskolát, így az egyik szülő nem tud munkát vállalni. És eszembe jutott az a sok éves harc, amit a családok, civil szervezetekkel és érdekvédelmi szervezetekkel összefogva folytattak 1993-tól 2006-ig, hogy gyermekük – Alkotmányunkban is rögzített – egyenlő esélyű oktatási jogait érvényesíthessék. Ennek a sok éves küzdelemnek az eredménye volt a fejlesztő iskolai oktatás, amit 2006 óta lehet szervezni, 2010 szeptembere óta pedig kötelezően biztosítani kell. Vagyis kellett volna.
A súlyosan-halmozottan fogyatékos gyermekek tankötelezettségének 2006-ban történt bevezetésével sikerült a többi európai országhoz képest a 35-40 éves lemaradásunkat behozni, hiszen az 1970-es évek óta Európában a neveléshez, oktatáshoz valóban minden gyermek egyformán hozzáfér.
Iskolás fiam szemüveges. Vajon mennyire háborodnának fel a szemüveges gyerekek szülei, ha gyermekük lényegesen alacsonyabb óraszámban járhatna iskolába, nehogy túlterhelje a látását? Vagy mit szólnának a túlsúlyos gyerekek szülei, ha megtudnák, hogy gyermekük csak heti három nap mehet iskolába, mert megterhelő számára a járás? És folytathatnánk a sort a figyelemzavarral, az olvasási nehézséggel küzdő gyerekek csökkentett iskolai ellátásának víziójával, nehogy megterhelje őket az órai figyelem, vagy az olvasás.”