Kegyes halál, kegyetlen valóság

„Álszent és farizeus szemlélet az, hogy az életünkről nem mi rendelkezünk; aki látott már végstádiumú fulladó beteget, valószínűleg nem utasítaná el azt a lehetőséget, hogy azt a bizonyos gombot a beteg maga nyomja meg. Persze alapvetően fontos, hogy kizárható legyen a végstádiumú beteg hullámzó kedélyállapotából fakadó esetleges rövidzárlati cselekmény és az, hogy a beteg szabad elhatározásából tegye meg a végső lépést. Az semmiképpen sem elfogadható, hogy az orvos akár sajnálatból, akár más indítéktól vezérelve a páciens kérése nélkül segítsen a halálba akár már haldokló beteget is.

Nehezíti a kérdés megközelítését, hogy a mai egészségügy nincsen kellőképpen felkészülve a haldokló betegek méltó ellátására sem. Nem állnak rendelkezésre megfelelő létszámban jól képzett pszichológusok az ilyen betegekkel foglakozó osztályokon. Az orvosi egyetemeken csak mostanában oktatják a beteggel való kommunikáció fortélyait, azonban gyakran az elkerülhetetlen halál kommunikációja még most is kifejezetten akadozva történik, már ha történik egyáltalán. A magyar orvosok zöme semmiféle képzést, segítséget nem kapott sem az egyetemétől, sem a posztgraduális képzőhelyektől arra vonatkozóan, hogy hogyan, miként bánjon, kommunikáljon a haldokló, vagy végstádiumú betegekkel és hozzátartozóikkal. Hazánkban egyedül a Hospice házak készültek fel az ilyen jellegű betegek ápolására, azonban ezek az intézmények is jelentős kapacitáshiánnyal küzdenek. Komoly várólisták alakultak ki a bekerüléshez, márpedig az egyén, amikor már arra a döntésre jut, hogy egy ilyen jellegű intézmény segítségét kérje, jellemzően nincs abban az állapotban, hogy több hónapot képes legyen várni.

További jelentős problémát jelent, hogy az onkológiai osztályok is kifejezetten túlterheltek, zsúfoltak, a kezelésre váró betegek sokszor órákat, fél napokat várnak arra, hogy megkapják gyógyszerüket. Ennek oka az, hogy néhány évvel ezelőtt a rákos betegek ellátását onkológiai központokra bízták, és megszüntették azt a lehetőséget, hogy kisebb kórházakban kapják meg a szükséges kezelést. Ez egyrészről teljesen érthető és logikus lépés volt, hiszen sokkal jobb a gyógyulási esélye annak a betegnek, aki olyan ellátóhoz kerül, amely évente több száz hasonló esetet kezel, mint annak, akit csak évi néhány esetet ellátó intézményben kezelnek. Azonban a nagy centrumok fejlesztése elmaradt, így ezek rettentően zsúfolttá váltak, szinte alig van szabad ágykapacitás, az itt dolgozó orvosok és az egészségügyi személyzet pedig extrém módon túlterhelt. Pedig lett volna más út, hiszen ha a kisebb kórházak, vagy magánintézmények azt és csak azt a jogot megkaphatták volna, hogy a jó állapotú, alacsony kockázatú betegek centrumok által meghatározott kezelését folytassák, akkor az onkológiai centrumok leterheltsége nagyságrendekkel csökkenhetett volna.”