Két naplórészlet

Ha figyelitek, az a legszánalmasabb Bede Mártonban, hogy minden kritikára marónak vélt gúnnyal reagál. Ez az egyetlen fegyvere, hogy iszonyat cinikusan válaszol az őt ért negatív kritikára. Ettől lesz igazán kiszámítható és unalmas. Ami pedig a legviccesebb benne, hogy ő komolyan mai fiatalnak hiszi magát.

Ó, hát azt hittem, hogy már megszabadultunk tőle egy időre, de tessék. Nem elég az index, már itt is.

Élni tudni kell, b+!

Ennyit tudhatunk meg Bede Mártonról: Egy kis zsidó gúnyolódás 2010. 11. 19. péntek. - 12:43 A Bede Márton nevű sorstalan humorizál (legalábbis ő annak gondolja) egy sort a Zsindexen, a Nemzeti Színházba tervezett rendezvény kapcsán, ahol a román nemzeti ünnepet akarták megünnepelni. -------------------------------------------------------------------------------- Úristen, majdnem elárulták a hazát. Centiken múlott a nemzet meggyalázása. Komolyan, emberek, ügyeljen már mindenki egy kicsit jobban, ez is majdnem elkerülte a figyelmünket, ha a Magyar Hírlap nem szól időben, itt álltunk volna meggyalázott hazával és elárult nemzettel. Itt lenne az ideje a legmagasabb szinten is feltenni a kérdést, majd meg is adni rá az egyetlen lehetséges választ: be kell nekünk akár egyetlen románt is engednünk ebbe a gyönyörű országba? Mert ha már egyszer beteszik azt a büdös, szőrös talpú lábukat, akkor tuti azt hiszik, hogy nekik mindent szabad, még nemzeti ünnepet ünnepelniük is. A magyar színjátszás templomában! A DUNÁNK PARTJÁN!!!!! Mititeijel teli pofájukból a Hargitáig hallatszana röhögésük. Ezt akarjuk? 2006-ban még csak az SZDSZ-es Művészetek Palotáját merték meggyalázni, két évvel később már a Thália Színházat, tavaly a Belvárosi Színházat, idén a Nemzeti kellett volna nekik, és ha a Jobbik és a KDNP nem lép közbe, jövőre a Bazilikát kérik, aztán a Sándor-palotát, 2013-ban pedig Corneliu Vadim Tudor dolgát végzi a Szent Koronába, hogy aztán egy Nenyivel törölje ki azt, amire magyar ember még gondolni sem mer. Hála istennek sikerült ezt a szörnyűséget megakadályozni, így nem történhet meg az a csúfság, hogy a budapesti román nagykövetség a Nemzeti Színházban adjon fogadást az ünnepen, amely arra a 92 évvel ezelőtti napra emlékezik, amikor Gyulafehérváron kimondták Erdély Romániához csatolását. A román nemzeti ünnep természetesen joggal sérthet sok magyar embert határon innen és túl, mint ahogy a mi nemzeti ünnepeink is joggal sértenek számtalan külföldi embert a környéken. Az isten szerelmére, hát ezért hívják ezt az izét itt Kelet-Európának. A szomszéd öröme a mi bánatunk, amikor pedig mi vagyunk vidámak, zokogjon csak nyugodtan a tót, a rác meg az oláh. Mifelénk teljesen logikus lépés lerohanni a szomszédot, megölni minden férfit és gyermeket, és a lányok-asszonyok közül is csak a mutatósabbakat hagyni életben. A többség mégis azt gondolja, hogy a melós és gusztustalan etnikai tisztogatás helyett jobb a békesség és a jószomszédi viszony. Mert csak az garantálhatja, hogy a milliónál is több romániai magyar azt ünnepeljen, úgy, akkor és ahol, amit csak akar, és hogy cserébe a budapesti román nagykövetség is örömködhessen kedvére. És ha ők nem hagyják ugyanezt, mi akkor is gentlemanként viselkedve mutatjuk a jó példát. Természetesen az is szent joga bárkinek, hogy tiltakozzon a román ünnep ellen, bátran ki lehet vonulni kereplőkkel a zsúr helyszíne elé, lehet jelszavakat is skandálni, legfeljebb aki túlságosan elragadtatja magát, azt elviszi a magyar rendőrség. Ez lenne az európai módszer. Sajnos, nálunk ez nem így alakult. Eleve elkeserítő, hogy a Nemzeti Színház igazgatója visszamondta a bulit, és mégsem adja oda a román nagykövetségnek az épületet egy estére. Alföldi Róbert nyilván saját pozícióját és társulata biztonságát tartotta fontosabbnak az elvhű kiállásnál, amit meg lehet érteni, csak sajnálatosan szépen illeszkedik a hatalom előtt mindig meghunyászkodó magyar művészről itt évtizedek alatt kialakult képbe. A visszatáncolásnak azért sem volt sok értelme, mert Alföldi - vélt vagy valós - homoszexualitása így is, úgy is vállalhatatlanná teszi őt a most tiltakozó pártok számára, amelyek „értékrendje" szerint az agysejtek hiánya vagy a krónikus alkoholizmus nem diszkvalifikálják az embert a felelős poszt betöltésétől, míg az azonos neműekhez vonzódás igen. A KDNP nevében Pálffy István már nyilatkozott is, hogy a visszalépés nem elég, meg kell vizsgálni, hogy a színház igazgatója „nem rendeltetésszerű célokra adta át a magyar színjátszás templomát". Éppen ez a másik siralmas mozzanata ennek az ügynek. A bornírt, nacionalista hőbörgést megszokja az ember, hiszen ugyanúgy részei Kelet-Európának, mint az egymást bántó nemzeti ünnepek. De hogy a hiszti azért legyen még hangosabb, mert egy olyan épületről van szó, amelynek nevében történetesen szerepel a „Nemzeti" szó, az egészen röhejes. A Nemzeti nemzetiségének utoljára a megnyitásakor volt jelentősége. Az eredetileg Pesti Magyar Színház néven futó intézmény volt az első, ahol a magyar fővárosban magyar nyelven adtak elő színdarabokat, és így joggal lett 1837-től kezdve a dagadó honfiúi büszkeség szimbóluma. Aztán amikor már nem volt mit bebizonyítanunk a rohadt labancoknak, és annyi magyar színház lehetett Pesten, amennyire csak igény volt, a Nemzeti nemzetisége is jelentőségét veszítette. Ami kis bukéja még volt a névnek, akkor veszett el végképp, amikor a jelenlegi kormány szellemi elődje egy olyan épületet emelt a nagy múltú társulatnak, amely szépen illeszkedne a ROMÁNIAI Bánffyhunyadon CIGÁNYOK által emelt paloták közé. Lehet, hogy ezeket a homofób, korlátolt, idegengyűlölő sikoltozókat maga a „Nemzeti" szócska zavarja meg? Hogy azt hiszik, az a magyar, ami elé világosan oda van írva, hogy nemzeti? Mert akkor az lenne a legjobb, hogy miután kitiltottuk a románokat az országból, akik egyáltalán sehol se ünnepelhessenek itt semmit, átneveznénk az egészet Nemzeti Magyar Heteroszexuális Színháznak, hogy még világosabb legyen a dolog. (Index)