„Most az aggódók József Attiláért aggódnak. A szobráért. Hogy esetleg máshová kerül, mint ahol most van. Mondjuk olyan helyre, ahol látható…
»Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.«
Hát ezért aggódnak. Hiszen nem is értik József Attilát.
S csak egy mesét ismernek: azt, amelyben őhozzájuk képest mindenki fasiszta. De azt sem tudják, mi a fasizmus. És azt sem tudják, mi a nácizmus. Nem tudnak ezek semmit sem. Kinőtt már régen a körmük és a foguk. És elvették József Attila verseit, ha éppen nem tetszett nekik. Ha nem illett bele a képbe. Ha nem volt »munkásmozgalmi« – csak igaz volt:
ȃs vigasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –«
S ha meg is haltak már azok, akik kitagadták, kihazudták az életműből mondjuk ezt a verset (is), a gyerekeiket azért felvilágosították. És tenyésznek tovább ivadékaikban, mint a kolera…
»Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.«”