„A kétszázadik születésnapon Franciaországban és Magyarországon egy időben bemutatott, látomásos Liszt-apokalipszisen nem kérhető számon sem az ünnepelt életrajzának és életművének az időbeli sorrendje, sem a teljessége. Olyan egymásutánban követik egymást a Liszt Ferenc életét és zeneszerzői munkásságát bemutató jelenetek és zenei szemelvények, ahogyan azt a rendezőnő képzelete diktálta. Ha Kele Judit számára nem fontos Liszt Ferenc sorsának utolsó harmada, futólépésben is át lehet nyargalni rajta. Az életmű páratlan ívét is szét lehet tördelni, a halállal feleselő-kacérkodó 1884-es Csárdás obstiné akár az ifjú Liszt Ferenc művei közé is sorolható.
Ha egyszer oly’ határtalan és szabad a képzelet! Hogy az olyan tárgyi tévedésekkel mit kezdjen az ember, mint amilyeneket a jól, sőt pontosan dokumentálható Liszt-életrajz ellenében Kele Judit filmje közread – például az 1822-től Bécsben, Carl Czernynél tanuló, az ApocaLiszt szerint nyolc, a valóságban tizenegy esztendős Liszt Ferencről –, nem tudom. De azt igen, hogy van ennek a képzeletdús produkciónak két betéte, amelyik Liszt Ferenc zeneszerzői zsenialitását a maga tökéletességében mutatja be. Az egyiken egy végtelenül egyszerű, fekete-fehér felvételen Cziffra György zongorázik, a másikon, sajnos kissé túlszínezett díszletek között, Szvjatoszlav Richter. Aki ezt a két részletét nézi Kele Judit filmjének, akár zeneértő, akár nem, tudni fogja, miért kell nekünk, magyaroknak Liszt Ferencet különösképpen tisztelnünk. A többi apokaliptikus képzelgést pedig akár el is felejtheti az ember.”