Üldözések és árulások

„– Könyvük pontosan kirajzolja: bár különböznek is a diktatúrák, működési logikájuk, pszichológiai hadviselésük azonos – az ellenségkép kialakításától, a bűnbakképzéstől a szüntelen gyanakvás és rettegés terrorlégkörének a fenntartásáig. Közös vonásuk az is: előbb kriminalizálják a kulturális életet, hogy aztán »erkölcsi és ideológiai fertőtlenítésébe«, totális személycserékbe fogjanak.

– Ördögi módszerek. Nem véletlen, hogy Sztálin a »nagy tisztogatások« főinkvizítorára, Zsdanovra bízta a kultúra ügyeinek »elrendezését« is. Aki azonnal lerohanta az orosz kulturális világot. Ellehetetlenített alkotókat, tudósokat, sokakat a moszkvai Lubjanka-börtönbe záratott vagy a gulágra száműzött, illetve meggyilkoltatott. Vagy: a Franco-diktatúra tragikus nyitánya a spanyol művészeti élet egyik legnagyobb alakjának, García Lorcának a kivégzése volt. Minden vezérelvű rezsim jellemzője: leszámolni – sokszor kegyetlenül – a szellemi ellenségekkel, megtörni az egyéniségeket, hogy homogenizálni lehessen a »nemzeti gondolkodásmódot«.

– Jellemzőjük az is: a színházat az ideológiai kultúrharc, a propaganda egyik legfőbb eszközének tekintik.

– Totalitárius rendszerben a színház a »nemzetmentő eszmény szószéke« lesz. Éppen az élő kapcsolat és az élő hatás miatt. De míg – mondjuk – Hitler, Sztálin, Franco a hatalomra jutásuk után rögvest feltétlen ideológiai azonosulást, szervilizmust vártak el a művészektől is, Mussolini kezdetben valamelyest megengedőbbnek tűnt. Támogatta például a futurista Marinettit, aki tagja is lett a fasiszta pártnak. Mussolini csak később likvidálta az avantgárdot, követve ebben Hitlert. Franco viszont a négy évtizedes diktatúrája vége felé »enyhült meg«: már tűrte, hogy García Lorca darabjait is játsszák.

– Mussolini – miként a kötetben elemzik – eleinte »csupán« anynyiban szabott irányt a színházaknak: az előadások legyenek erkölcsösek. Totális ideológiai-politikai cenzúrát – »a faj lelki egészsége és a nép felemelése érdekében« – csak hatalmának megszilárdulásával vezetett be. Nem lehetett játszani dekadens darabokat, de szatírikusakat sem. Semmi olyat, amiből valamiféle kritikai hangot lehetett volna kihallani a hatalommal, a vezérrel szemben.

– A cenzúra általában is velejárója a diktatúráknak. Például Franco nemcsak az »erkölcsileg és politikailag veszélyes« műveket tiltotta be: a cenzúrát kiterjesztette a díszletekre, zenére, jelmezekre is. Ugyanakkor lényeges, hogy az olasz fasizmus már az ideológiai kontrollt megelőzően is kiszolgáltatottá és rendszerfüggővé tette a társulatokat: vagy együttműködnek a hatalommal, vagy egyáltalán nem működnek. Az »anyagi kényszerzubbonyhoz« már cenzúra sem nagyon kellett: automatikussá vált az öncenzúra. Ha pedig a sztálini rezsimet nézzük: kezdettől a szigorúan ellenőrzött ideológiai azonosulás volt a feltétele a művészeti intézmények támogatásának. Jó néhány színház esett áldozatául ennek.”