Líbia nem a mi forradalmunk

„A líbiai forradalomnak nem szükséges polgárháborúba torkollnia. Arra azonban nincs garancia, hogy nem is fog. Akár így, akár úgy történik, az eseményekre gyakorolt hatásunk mindenesetre korlátozott. Segíthetjük a lázadókat, mint ahogy eddig is tettük: a líbiai ellenzék nem csupán a NATO légi támogatását fogadta el szép csendben, hanem francia és brit katonai kiképzést is kapott, valamint fegyvereket és egyéb tanácsokat Európa más területeiről és a Perzsa-öbölből, leginkább Katarból. Helyettük nem vívhatjuk meg azonban háborújukat, nem egyesíthetjük őket a saját erőinkkel, továbbá új alkotmányukat sem írhatjuk meg mi. Épp ellenkezőleg: ha látványosan leszünk jelen Líbiában, harci egységekkel vagy akár túl sok napszemüveges tanácsadóval, mi magunk válhatunk ellenségekké az ő szemükben. Ha mi próbáljuk létrehozni az ő kormányukat, azzal egyből népszerűtlenné is tehetjük azt.

A mi teendőnk - egy sokszor kigúnyolt kifejezéssel élve -, hogy bátran, büszkén és őszintén vezessük őket, mindvégig a háttérben maradva. Amikor a NATO beszállt, arra hivatkoztam, hogy Obama legjobb fegyvere a hallgatás volt: nem ígérgetett felelőtlenül, nem alkalmazott emelkedett retorikát, nem fenyegetett. Legyen az ő háborújuk, ne tegyük a sajátunkká. Meg is lett az eredménye: a Tripoliba bevonuló és az al-Dzsazíra kameráiba integető felkelők líbiai, nem pedig nyugati erők voltak. A Kadhafi fotóján taposó líbiaiak képe sokkal őszintébbnek tűnt, és sokkal jobb hatást gyakorol majd az arab világra, mint a Szaddám Huszein amerikai zászlóba tekert fejű szobrát ledöntő tengerészgyalogosok képe 2003-ban.”