Max úr

„Kapóra jönnek rendszerint a váratlan véletlenek. Ostoba szóösszetétel, hiszen a véletlen mindig váratlan. Most azonban, mintha tudatosan érkezett volna meg a kéretlen hasonlat. Néhány nap különbséggel, hogy szerény méreteiben is gyalázatos visszhangot keltett idehaza Képíró fölmentő bírósági ítélete, a német-francia Arte tévéfilmet vetített a vészkorszakról. Monsieur Max volt az alkotás címe, és drámai átütő erején túl is élménnyé avatta Jean-Claude Brialy grandiózus alakítása. (...)

Aghion filmje ennél is jobban általánosít, ami talán hibája is, azt feszegeti, amitől a franciák nagy része ma sem tud szabadulni, hogy jóllehet közismerten nagy részük hősiesen vállalta az ellenállást, többségük mégis becstelen megalkuvással élte át a náci megszállást. Olyan országban időszerű morális erkölcsi dilemma ez, ahol úgy ötvenmillió francia közül »csak« 80 000 zsidó pusztult el a lágerekben, és nem több mint félmillió, mint a parányi Magyarországon.

Hogyan kerül a csizma az asztalra? Tényekkel eldönteni ma már bajos, Képíró maga is gyilkolt-e a tragikus Újvidéken, vagy csupán a »parancsra tettem« buzdításával beosztottjait uszította ölésre. A szánalmas aggastyán föl sem fogja már, miről van szó. Viszont briganti szurkolói egy országot hoznak szégyenbe, amikor ocsmány tapsolásukkal üdvözlik a fölmentő elsőfokú ítéletet. A franciák lelkiismeretét, mégha talán kisebbségükét is, háromnegyed évszázad elmúltával is, szellemi nagyjaik cinkos passzivitása sanyargatja.”