Isten hozta a babát

„– Jé, mit keresel itt, Vili? – köszönt rá az emberre az egyik kismama, akivel együtt jártak iskolába. Kisvárosban ez gyakran előfordul. Így aztán abban a szobában sokkal személyesebb hangnemben zajlott a díszátadás, vagy minek kell nevezni, és Vilinek is szemmel láthatólag jólesett, hogy nem kell tovább hivatalos hangon beszélnie. Könnyedén, szinte csevegve adta elő, hogy a kormány most egy új hagyományt fog bevezetni, amit nekik, a szülő nőknek kell majd továbbvinniük, és hogy az egész azon alapul, amit ugye mindenki tudhat a történelemből, mert tanultuk az iskolában, höhö – és itt sokatmondó pillantást vetett az egykori osztálytársra –, szóval hogy amikor a ház ura otthon volt, mert hazajött a csatából, akkor itt mindig felhúzták a zászlót. Igen. Nahát most úgy kell venni, hogy nem ezt adjuk hírül, nem, hanem a babát. Hogy az most megjött. Mindenki érti, ugye? De aki eddig valami okból nem tudta felhúzni a zászlót, mondjuk mert hátrányos helyzeténél fogva nem volt neki ehhez otthon megfelelő eszközkészlete, na most ettől kezdve az sincs bajban, mert ehelyett kapja a kormánytól ezt a kis babaköszöntő ajtódíszt. Illetve nem is ehelyett, jaj dehogy, neeem! Ő semmiképpen sem akarná lekicsinyelni ezt a dolgot azzal, hogy »valami helyett«, dehogy, hanem hogy hát úgy egyáltalán, ezt kapja.

Egy grafikus tervezte, különben, és pályázat is volt rá kiírva, állami pénzből.

Ja, és azt is üzenik, hogy az anyukák ne röstelljenek szülni, hanem most már aztán kezdjenek bele (itt egy kis vihogás támadt), igen, gyerünk, csináljátok! És aztán örüljetek – mondta, a végére már-már szárnyaló hangon, a frissen szült nőknek, akik a hasukat kezükkel alulról megtámasztva álldogáltak vele szemben. Valószínűleg már ezerszer megbánták, hogy a filmezés kedvéért az utcai ruhájukra cserélték a hálóingüket, és így az ájulás szélére kerültek a puszta víziótól, hogy milyennek is fognak ők látszódni majd este, a helyi tévé tudósításában. Mert hogy néz ki az ember azzal az egyszerre üres, de közben ide-oda vándorló, féldomborművű hasával, amihez éppen az égvilágon semmilyen ruha sem stimmel? És akkor még itt van ez az izé, amiből így elsőre senki nem értett egy szót sem. Hogy mit kell kiszögezni a zászló helyett, és hová? Az lesz majd a szép, amikor én ott benn szoptatok, a Józsi meg odakinn szögekkel a szájában keresi az állami ajándék helyét, a duplafém ajtón.

– A lényeg, hogy örüljetek a kis jövevénynek, de ne csak úgy, hanem hát olyan keresztényesen. Rá is van írva a díszre, hogy »Isten hozott!«. Tessék, átadom szeretettel. Használjátok épségben, egészségben.

És tényleg, az államilag jelen lévő Vili odaadta a szalagokra fűzött, szaporulati örömgerjesztőt, amellyel ettől kezdve mindenkinek módjában áll megszentelnie a bejáratát.”