Hogyan ne üldözzünk nácikat (2009)

„Zuroff és intézete úgy viselkedik, mintha a szélsőjobb által vizionált »szupranacionális zsidó büntetőhadjáratot« testesítené meg: kormányokat szólít fel, ügyészeket korhol, miniszterelnököket (akiknek a nevét sem tudja leírni) utasítgat arra, hogy társadalmi-politikai háttértől és a helyi viszonyoktól függetlenül feleljenek meg az Akció elvárásainak, hogy megbüntessék a holokauszt nyolcvanon túl lévő idős tetteseit.

Természetesen a világnak joga van megtudnia azt, hogy kik működtettek egy véres diktatúrát, kik voltak azok, akik a Vészkorszak alatt személyesen gyilkolták le embertársaikat. De ennyi idő múltán ez az eljárás nem hogy nem támasztja fel a holokauszt áldozatait, de szánalmat is kelt a matuzsálemi korú agg tettesek iránt, így szándékával ellentétes hatást ér el.

De van egy további gond is: Zuroffék nincsenek tekintettel arra, hogy a szóban forgó kelet-közép-európai országok egy másik diktatúrán, a kommunistán is keresztülmentek, amelynek lényegéhez tartozott, hogy teljes kontrollt gyakorolt az állampolgárok felett, s annak egyik eszköze ugyanúgy a besúgás és a megfigyelés volt, mint amit most Zuroff pozitíve elvár ugyanezen államok polgáraitól. Pusztán a formai megegyezés miatt ez a diktatúra érzetét keltheti, és azáltal, hogy az ilyen eszközökre támaszkodó Utolsó Esély Akció zsidó szervezet, az antiszemitizmust is erősítheti, holott Zuroff szándéka és szervezetének kontextusa nyilvánvalóan más.

A Wiesenthal Központ ezért jobban tenné, ha megpróbálna tapintatosabban fellépni ezekben az országokban, az arrogancia, a »pénzt információért« - finoman szólva - nem célravezető. Ez nem jelentené a zsidóság ellen elkövetett bűntettek negligálását, de tekintetbe venné, hogy ezekben a társadalmakban a kommunista bűnök sincsenek feltárva, áldozatai nem részesültek pénzügyi kárpótlásban, a holokauszttal való társadalmi szembenézés és párbeszéd sem folyt még le. Ez utóbbit pedig biztosan nem lehet - majd hetven évvel a történtek után - külső nyomással elérni, megvalósítani.”