Ahogyan Sztojka Iván magánszámát elnézi-elhallgatja az ember, csak arra gondol, hogy eltelik néhány év, és sokkal csendesebb lesz.
„Raffael, Németh és Sztojka tehát helyes kis cellába költözik, és nem egy-két esztendőre. Hogy másodfokon jelentősen enyhítik az ítéletet, arra nagyjából annyi az esély, mint hogy a Plútó bolygón rögbizzenek. Ha valaki nem tudná: a harminc-, illetve húszesztendős fegyház nem olyan egyszerű lefolyású ám, mint mondjuk az akasztás. Lassan rohad el a magányra ítélt ember: a különböző megvonások, a tartós egyedüllét, az ingerszegény környezet miatt hamarosan roncs lesz a rabból. A halálbüntetés következetes támogatójaként tartozom azzal, hogy bevalljam: a tényleges életfogytiglannal, a húsz-harminc éves fegyházzal sincs bajom, sőt. Ez is igazságos, már amennyiben a gyors halál helyett a lassú kínszenvedésre ráillik az igazságos jelző.
Ahogyan Sztojka Iván magánszámát, az ügyész durva sértegetését, fenyegetését, ájuldozását elnézi-elhallgatja az ember, hideg fejjel csak arra gondol, hogy eltelik néhány év, és sokkal csendesebb lesz… Amikor a kalitkányi körletében nemhogy az évek, hónapok, de a napok, sőt a percek is csigalassússággal vánszorognak. Az élet és a halál is mást jelent, mint idekinn, a szabad levegőn, amelyet Sztojkáék már valószínűleg soha nem szippantanak be. Elfogy az élet, elfogy a remény, és lassan semminek, még a puszta létezésnek sem lesz értelme…
Mit mondjak: nem hullatok, nem hullatunk könnyeket értük.”