Rekviem egy iskoláért

„Mit írhatnánk ma, 2011-ben, ha nem a kristálytiszta igazságot: a szentesített szocializmus tovább dühöng Szentesen. Lehet, hogy a kétharmad diadalt ül az országban, de Szirbik Imre szocialista polgármester magánbirodalmában nemhogy rendszerváltás, még módszerváltás sem történt. Ha valaki nem hódol a helyi politikai-gazdasági hatalomnak, körön kívül kerül, és aki nem fogja be a száját, megnézheti magát. (...)

A rettegés városá­ban, az elnémított vélemények és halk suttogás honában, vagyis Szentesen bezárnak két általános iskolát. Az egyik, a Petőfi Sándorról elnevezett, mintegy százéves intézmény valóságos jelképe Szentesnek. (...) Négyszáz gyereknek mutatott utat a polgármester. Ők nem számítanak: statisztikai adatok egy mocskos színjátékban.

A szentesiek érdemben semmit nem tehetnek a két iskola, a Damjanich és a Petőfi megmentéséért. A szülők és a tanárok tüntettek ugyan, de nyilvánvalóan jól tudják, hogy a polgármester megjegyzi a Kossuth téren feltünedező arcokat. A hírek szerint a városvezetés időközben már a tantestületeket is megosztotta. A helyi evangélikus lelkész, aki háttérbeszélgetést folytatott Szirbikkel a Petőfi esetleges átadásáról, a Magyar Hírlap feltáró cikke óta kihátrált az ügyből. A helyi ellenzék is hallgat. Május 30-án hivatalosan is eldől a két iskola sorsa a szentesi testületi ülésen, és egyáltalán nem úgy fest, hogy bárki is ráborítja az asztalt a kezdeményezőre.

Szentes látlelet. A másik Magyarország. Emberek szájzárral, félelemben, tehetetlenül. Ilyen is van.”