Csodákat láttunk

„A népszokások, így a busók milyen ötlet alapján kerültek a filmbe?

Az volt a koncepcióm, hogy ne úgy ábrázoljuk Magyarországot, mint a Serengeti Nemzeti Parkot, a végén azt hiszik, hogy itt csak ez van. Hanem hogy ez egy kultúrtáj, ahol gyakorlatilag ugyanazokon a helyeken együtt vannak az emberek és az állatok, megosztva ezt a szűk környezetet. A busók azért vannak benne, mert azon gondolkoztam, hogy hogyan menjünk át a tavaszba, nem tradicionális módon. Nyilván benne van a hóolvadás is, de még inkább egy ilyen váltással, hogy a busók temetik el a telet – ezért ragadtam meg ezt az ötletet. Amikor utánaolvastam, hogy a busók ugyanebben az ártéri erdőben, Gemenc környékén bújtak meg, akkor már ez a két ok elég volt, hogy berakjuk. Az első pár képen direkt úgy próbáltuk ábrázolni őket, mintha ők is egy állatfaj lennének. (...)

Változott egy kicsit a képed Magyarországról ennek a filmnek készítése kapcsán?

Igen, pozitív irányban, nagyon! És nem a természetre gondolok, hanem az emberekre. Elképesztően jó emberekkel találkoztunk. Mindenki hihetetlenül segítőkész volt, nagyon jó helyeken voltunk, a legkisebb cukrászdától kezdve a természetvédelmi őrökön át mindenki csupa pozitív élmény, nagybetűvel. Az autónk ha lerobbant valahol, kijött a faluból a markolós, és egy fityinget nem fogadott el. A filmben szereplő halász egy 25 éves srác, és árvagyerekeket táboroztat a halásztanyáján: szólt egy szolnoki gyerekotthonban, hogy mehetnek hozzá a gyerekek, halászlét főz nekik, elviszi őket csónakkal a Tiszára – csak úgy, ingyen csinál ilyet. Ilyen emberekkel van tele az ország? Egy csomó ilyen emberrel találkoztunk. A gulyás is nagyon aranyos volt. Hihetetlen tartózkodó volt, mint általában a kun, alföldi emberek. Megérkeztünk a pusztába, kerestünk egy arcot, és ő volt az első. Nem nagyon tudott velünk mit kezdeni, de aztán vele is barátok lettünk. Elhozta a forgatásokra a családját. Nagyon fontos számomra, hogy befogadtak ezek az emberek. Nagyon nagy hangsúlyt fektetek a velük való kapcsolatra. A tíz-tizenegy évvel ezelőtt forgatott tiszai ciánszennyezéses filmem főhőseivel mind a mai napig jóban vagyok, tartom a kapcsolatot is velük.

A természet önmagában lenyűgöző – az nyilvánvalóan látható, hogy engem is meglepett ez az egész. De igazából még érdekesebb az, hogy nagyon jó emberekkel találkoztunk, mindenhol, a legutolsó kocsmában is. Volt, hogy kiraktam finn operatőrtársamat, Janét az Ormánságban, hogy ő forgatja a gyurgyalagokat. Mondtam, hogy én most beülök a laptopommal a legsötétebb kocsmába, amit találok, a legdurvábba. Heresznyén beültem egy nagyon súlyos helyre, és kinyitottam a laptopot. Mindenki nézett. Odajöttek, hogy ez micsoda. A laptopra, 2010-ben. Mondtam, hogy számítógép. Ilyen pici? Leültek körém, nagyon egyszerű emberek, nagyon sok cigány ember. Megmutattam nekik a harcsáról szóló jelenetet. Körbevettek, és beszélgettünk egy jót. Tesztelem az országot, hogy bemegyek, és kést vágnak a hátamba, és elveszik a laptopom, vagy mi lesz. És ez lett belőle a legtöbb helyen. Szerintem ez úgy van, hogy ha az ember pozitívan áll hozzá, akkor csak azt kapja vissza.”