Kocsis Zoltán a felmagasztalt és a sárba rántott

„Ha Bán Zoltán András azzal szólítja meg a Narancsban a magyar zenésztársadalmat »Vajon nem érzik-e úgy, hogy valaki, ráadásul az egyik legnagyobb tekintélyű kollégájuk megsértette őket, belegázolt emberi méltóságukba, amikor kijelentette, hogy tudja hány zsidó és hány cigány (a német szövegben: roma) művész játszik a zenekarában?« És felháborodottan állapítja meg, hogy a cikke megírásáig egyetlen írással sem találkozott, »amely Kocsis kijelentései ellen tiltakozna«, akkor ezt én nem Kocsis vétkének és a magyar zenésztársadalom kóros szolidaritáshiányának számlájára írom. Hanem inkább a szerző sajnálatos, önreflektálatlan lelki, szellemi sérültségének tudom be, és a magyar szellemi és politikai közélet százados betegségének, torzultságának, amelytől az elmúlt húsz esztendőben sem voltunk képesek megszabadulni. Sőt. Amely nyilvánvalóan csaknem lehetetlenné teszi az efféle lelki, szellemi görcsök feloldódását. 

És ha például Kis Ádám a galamus.hu-n azt írja, hogy »ilyesmit normális ember nem tart nyilván«. Mármint hogy hány zsidó és roma származású muzsikus van a zenekarában. Ha azt írja: »Okozzak botrányt, de nekem az a véleményem, hogy egy kalap alá tartozik a zsidóság titkolása, bevallása, hangoztatása, a dicsekvés vele. Ez nem megtárgyalni való dolog.« Akkor ugyanerről van szó. 

Ez a hang annak az embernek a hangja, aki az identitásvállalás szabadságában magát feszélyezettnek érzi. Azt írja Kis Ádám, ha netán a bizalma jeléül el is mondja ezt valaki magáról, mármint hogy ő zsidó, cigány, vagy esetleg meleg, hogy jön ahhoz a barátja, hogy ezt tovább adja róla? Neki ugyanis Cyrano jut erről eszébe: »Magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más tegye, azt nem tűröm el«. 

Együttérzéssel mondom, szomorú, hogy így kell éreznie.”