„A hét végén ugyanis csaknem megtöltötték a budapesti Játékszín nézőterét a Bibó István Közéleti Társaság szimpatizánsai, köztük például Demszky Gábor, hogy közösen aggódjanak a 65 éve kikiáltott (azóta »kisebb« megszakításokkal fennálló) Magyar Köztársaság jövőjéért. A Gergényi Pétert a bátor szemkilövetésekért kitüntető Demszky a rendezvény után például azt tanácsolta az ATV nézőinek, hogy álljanak ki a jogaikért, mert »nem hagyhatják, hogy a kormány megfélemlítse az embereket«. (...)
A Nagy Imre-kormány tagjaként Bibó István volt, aki a forradalom eltiprásának napjaiban utolsóként hagyta el a Parlamentet. A szovjet tankok a Kossuth téren dübörögtek, Bibó meg csak írt és írt, amíg lehetett. Kiáltványt fogalmazott a nyugati világ kormányaihoz, segítségért könyörgött a nagyköveteknél, kompromisszumos megoldási javaslatot címzett a szovjet megszállókhoz. Előzőleg, a forradalom győzelmének rövidke kegyelmi hetében pedig szinte teljes filozófiai alapvetést készített a marxizmus, leninizmus és sztálinizmus javíthatatlanságáról, továbbá a jövőről. Többpártrendszerről, vallásszabadságról és szociális igazságról. Esszéi között akad olyan is, amelyet negyven év múltán szinte szó szerint felhasználhatnánk az antiglobalista, nemzeti patrióta gondolat alaptételeként.
Ebbe a világképbe a Játékszínben nyavalygók sehogyan sem préselhetők bele. A pállott posztkommunistáknak és a hazug neoliberálisoknak szinte minden közelmúltbeli tette tételesen és elítélőleg szerepel Bibó műveiben. Mondhatjuk úgy is, Bibó majdnem-gyilkosai takaróznak most az ő nevével, hiszen az író-politikus élete 1957-ben hajszálon függött. Egy diplomáciai közbelépésnek köszönheti, hogy »csak« életfogytiglanra ítélték, amiből hat évet le is töltött.”