„Nehéz elképzelni, hogy ennél mélyebbre süllyedhet a magyar film megítélése. Mert lássuk csak, milyen hírekkel is szórakoztatott minket az elmúlt hónapokban a magyar filmvilág: az MMKA félig kiteregetett szennyesével, Návai Anikó fizetésével, a producerek jelzálogaival, a nagy öregek petíciójával, a díjnyertes Pál Adrienn (kritika) forgalmazhatatlanságával, P. Koltai Gábor állítólagos üzelmeivel, az idei Szemle elmaradásával, és a szokásosnál is keserűbb acsarkodással. Közben szép csendben sorra buktak el a korszak utolsó filmjei a mozikban, az egyetlen Üvegtigris-t kivéve.
Hányszor hallottam értelmes, érdeklődő, kultúrált ismerősöktől is, hogy »nem tudom magam rávenni, hogy beüljek a ...-ra« - és itt egy külföldi fesztiválokat megjárt magyar film címe következett. Még mindig tartja magát az a sztereotípia itthon, hogy a magyar film sötét, lassú, nem szól semmiről, de nemcsak, hogy unalmas, hanem még mérhetetlenül lehangoló élmény is. Pedig, ha megnézzük a múlt évi kínálatot, alig találunk benne ilyen filmet. Még a szerzői alkotások között is ritka, hogy ennyire feketére fesse a valóságot, vagy fittyet hányjon a nézői igényekre. (...)
A történelmi film kategóriája mellé kívánkozik egy botrányos dokumentumfilm is, ami az '56-os forradalom leverését idézi fel. És a »botrányos« jelző ezúttal nem azért kívánkozik ide, mert a hatása még a parlamentig is eljutott, hanem mert filmnek viszont olyan gyenge volt. A Bűn és bűntetlenség kevéssé rátermett riporterei azonban olyan jó helyre nyúltak a témával, hogy így saját alkalmatlanságukról is sikerült elterelni a figyelmet, és az, hogy Biszku Béla mennyivel nagyobb kommunikátor, mint ők, csak azon keveseknek derült ki, akik nemcsak olvastak a filmről, hanem bele is néztek.”