„A zsidók itt úgy kerültek be a történetbe, mint Pilátus a krédóba. Ha megkérdezzük magunktól azt, hogy a magyar politika- és társadalomfejlődés más lett volna-e a zsidók történelmi jelenléte nélkül (hiába történelmietlen a kérdés), nemmel kell felelnünk. A Tanácsköztársaságot a frontról hazatérő katonák lázadása nélkül nem lehetséges megértenünk, hiába uszított a hatalomátvételt követelő radikális szociáldemokrata és kommunista tábor. Szintúgy nem lehet magyarázni a folyamatokat anélkül a gazdasági-társadalmi problémahalmaz nélkül, melyet a (vesztes) háború, Magyarország szük választójogi rendszere és egyben a földtulajdonlásból kizárt rétegei jelenítettek meg.
A zsidóságot pedig ugyanúgy sújtották a Tanácsköztársaság vallásellenes rendelkezései és intézkedései, mint más vallás követőit, hiába voltak a vezetők között jó páran zsidók. Még a vörös terrornak is voltak zsidó áldozatai, bár az ezt megtorló fehérterror főleg a zsidóság köréből szedte áldozatát. Nagyjából annak a gondolkodásmódnak az alapján, mely uralkodik a mai szélsőjobboldal táborában is, s amely az 1989 óta eltelt – s kétségkívül nem problémátlan – időt is a zsidóság »káros« térhódításával magyarázza. Ennek a jele, sőt szimbóluma a Károlyi fejére helyezett kipa. A gyógyír erre a bornírt és primitív történelemhamisításra nem lehet a zsidó szervezetek magyarázkodása, illetve csatlakozása a baloldali ellentüntetéshez. Inkább azon igyekezet, hogy múltunkat mítoszok és ellenmítoszok nélkül ismerjük meg, s kikerüljünk abból a hamis körből, melynek körforgása kizárólag makulátlan hősöket és Sátánokat teremt, történelmi nyereségünket kizárólag magunknak, míg veszteségeinket »másoknak« tulajdonítja.”