„Mostanáig a munkáltató egy nagyobb összeggel finanszírozta a »szolidáris« rendszert, a munkavállaló pedig magánkasszába fizetett be egy kisebb járulékot. Ezért cserébe a jövőben a nyugdíjasnak mindkét forrásból fizettek volna. A mostani átalakítás után viszont az államtól csak az kaphat további befizetései után is pénzt, aki az eddig megszokott járulék mellett most meglévő magántulajdonú megtakarításait is hajlandó feláldozni a jelenbeli kifizetésekre (nyugdíjakra és a költségvetés egyéb tételeire). Eközben semmi nem garantálja, hogy a hiány nem fog egy, két, vagy öt éven belül újratermelődni. (...)
Ha felszámolják a magánpénztárakat, akkor azok nem fognak megjelenni, mint kiszámítható állampapír-felvevők, hiszen nem lesz pénz, amit befektetnének. Ez látszólag triviális, de mintha mégis mindenki úgy számolna, hogy a teljes magánnyugdíj-járulék többletként jelentkezik majd a költségvetésben, holott nem - tekintélyes része eddig is benne volt. Csak akkora része lesz tényleges pluszbevétel, amekkorát a pénztárak nem állampapírba fektettek volna.
A valóban elkölthető pénz pedig gyorsan elfogy, a jelenlegi költségvetésből kiindulva két-három év alatt. Mire? Részben csupa olyasmire, amiről köztudott, hogy veszteséges, és az is köztudott, hogy messze nem nyújt olyan szolgáltatást, ami miatt megérné elviselni a veszteséget. Mert hát egy Deutsche Bahnt még mindig sokkal szívesebben tartanék fenn közpénzből, mint a MÁV-ot. Nekünk viszont csak az utóbbi jutott, és ezt csak megszüntetni lehetne, megjavítani aligha: a köztulajdonú intézmények és állami szervek működése már a mikszáthi aranykorban is ugyanilyen volt, ez világháborúk és megszállások hatására sem változott meg. Ehhez szerezne a kormány drágább, piaci feltételek mellett pénzt, mindezt azonban felelős befektetők egyre kevésbé szeretnék finanszírozni.”