Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
Rendkívül helyénvaló és nemes dolog filmet készíteni vagy könyvet írni a nyomorról, de még helyénvalóbb a nyomort enyhíteni.
„A magyar kultúrpolitika jelenlegi és leendő irányítóinak két dolgot kellene szem előtt tartaniuk, amikor a kortárs művészet állami támogatásának jövőjéről döntenek. Az első, hogy a lobbicsoportok és személyek önérdekein túl mi válhat a magyar művészet és kultúra javára, valamint, hogy ami jó az előbbieknek, az nem biztos, hogy jó az utóbbinak is. Nem külföldi mintákat kell majmolni, és még csak nem is a magyartól különböző angolszász gyakorlatot kellene lemásolni: a magyar művészet történetét volna érdemes megvizsgálni, azt, hogy a magyar művészi és kulturális élet milyen finanszírozási feltételek és milyen állami beavatkozás mellett képes virágozni. A két legnagyszerűbb korszakra, a reformkorra és a második reformkorra ugyanis egyaránt az volt a jellemző, hogy a művészet egyrészt piacra talált, másrészt a tehetséges művészeket, akik sokszor egyáltalán nem viszonyultak pozitívan az aktuális hatalomhoz, gazdag nagyurak és jómódú polgáremberek támogatták mecénásként.
Petőfi első verseskötetét például a Nemzeti Kör egy szabómester felajánlása segítségével adta ki, a Nyugat íróit és költőit pedig többek között a Hatvany család és a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének vezetői támogatták. A mai Magyarországon is egyre több vállalkozó, gazdasági és pénzintézet támogatja különféle módokon a művészetet és a kultúrát: ahogyan a magyar filmiparnak sem a direkt állami támogatás, hanem a jelentős adókedvezmény az igazi motorja, úgy a magánmecenatúrát is az adószabályok átalakításával lehetne igazán ösztönözni.
Van azonban egy második szempont is, melyet a magyar kultúrpolitikának végre nem csak hogy figyelembe kellene vennie, hanem első helyre illene helyeznie: ez pedig az adófizetők és a társadalmi szolidaritás szempontja. Fontos, hogy mi lesz a fiatal költők kibontakozásával vagy éppen az alternatív színházakkal, de nem fontosabb, mint hogy azt a pénzt, amiért mások megdolgoznak, az állam felelősen és a lehető legkörültekintőbben költse el és olyan területeknek és olyan embereknek juttassa, akiknek arra a lehető legnagyobb szükségük van. És sajnos ma Magyarországon sok millióan vannak, akiknek igenis nagyobb szükségük volna rá, mint - mondjuk - befutott rendezőknek vagy sokadik kötetes íróknak, csak éppen az ő hangjukat nem lehet meghallani, az ő egyéni problémáik a nyilvánossághoz nem tudnak eljutni. Ezért rendkívül helyénvaló és nemes dolog filmet készíteni vagy könyvet írni a nyomorról, de még helyénvalóbb a nyomort enyhíteni, és ennek érdekében még nemesebb gesztus lenne az állami művészettámogatásoknak legalább egy részéről egyszerűen lemondani.”