Hajléktalanügy: látszat vagy megoldás?

„A hajléktalanok ügyében két, egymástól gyökeresen eltérő filozófiai hátterű hozzáállás uralja az emberek gondolkodását. Az egyik szerint a hajléktalanoknak - mint a társadalom számkivetettjeinek - joguk van ahhoz, hogy bárhol, ahol csak tudnak (és ahol meleg van - legalábbis télen), pihenjenek, éljenek, aludjanak. Jogaikban korlátozni nem lehet őket, kisebb rosszként - merthogy mindannyian emberek vagyunk -  el kell viselnünk az ennek következtében sokszor jelentkező bűzt a járművökön, az összeszart telefonfülkéket az aluljárókban, az alig használható bűzös üléseket a buszokon és a villamosokon, hiszen a társadalomnak, mely egyedüli és megszemélyesíthető okozója rossz helyzetüknek, kompenzálnia kell embertársait az őket ért méltánytalanság miatt, azaz hogy a «tárasadalom miatt» sem munkájuk, sem lakásuk nincsen. (...)

A másik típusú séma - mely egyébként hajlamos összemosni a hajléktalanügyet a bűnözéssel (pedig a hajléktalanok túlnyomó része nem bűnöző) -  kizárólag szigorú rendészeti kérdésként  kezeli a hajléktalanok ügyét: eszerint a tömegközlekedést és a közösségi helyeket igénybevevő, azt használó embereket méltán zavarják a hajléktalanok látványa és az általuk okozott kellemetlenségek, ennél fogva a városvezetésnek - függetlenül a hosszabb távú hatásoktól - "«zükséges tüntetnie» ezeket az embereket a közterekről, hisz «a rend csak így valósulhat meg». (...)

A probléma bonyolult, megoldani nem lehet, csak jól kezelni s még ez is sok időt és pénzt igényel. Már csak ezért sem szabad olyan átgondolatlan döntéseket hozni, amely csupán a középosztály «szemének» tetszene. A felszabaduló aluljárók látványának árát ugyanis nincstelenek fizetnék meg - akár az életükkel is.”