„Aggódhatunk amiatt is, hogy a kárt okozó vállalat vajon helyt tud-e állni a kárfelszámolásban? Az elmúlt évtizedek egy másik jelentős, hulladék eredetű környezetkárosításában végül a Budapesti Vegyiművek garéi klór-benzol- és dioxin-szennyezését csak állami segítséggel, az adófizetők forintjainak bevonásával tudták felszámolni, mert a kár nagysága meghaladhatta a károkozó teljes eszközállományának értékét is. Ha az állam nem akar időről-időre jelentős szennyezések mások utáni feltakarítója lenni, hatékonyabban kellene érvényt szereznie a környezetvédelmi előírások betartásának. Az mégsem normális eljárás, hogy a nagyobb környezeti károk után mindig az adófizetők terhére történjen meg a rehabilitáció. A mostani költségvetési helyzetben ez különösen tragikus lenne.
A környezeti szabályozás sajnos nem ér ott véget, hogy a törvényalkotók elfogadnak egy szigorú rendelkezéseket magába foglaló jogszabályt. Ezeknek a reguláknak a teljesítését rendszeresen és hatékonyan ellenőrizni, a nem teljesítőket szigorúan szankcionálni szükséges. A magyar környezetvédelem azonban legendás a nyugat-európai szigorúságú törvényeiről és az azokhoz társuló, balkáni színvonalú ellenőrzésről. Költségvetési és technikai forrásokkal nem kellően ellátott, egyébként szakmájuknak elkötelezett munkatársakból álló felügyelőségeink jelenleg képtelenek az efféle haváriák bekövetkezési gyakoriságának mérséklésére, idejük nagyobbik részét irodai papírmunkával, s nem helyszíni ellenőrzésekkel, a kritikus kockázati pontok felderítésével tölthetik.
A katasztrófa továbbá környezetpolitikánk prioritásainak helyességét is vizsgálat tárgyává teheti. Az utóbbi időben a hulladékgazdálkodásban szinte minden erőt és tudást a települési szilárd hulladékok korszerűbb, az Európai Unió magas sztenderdjeinek megfelelő kezelésére, különösen a szelektív gyűjtésre és az újrahasznosításra koncentráltuk, míg kevesebb közfigyelem fordult az ipari tevékenységek hulladékaira.”
