„S tényleg jobb-e a felosztó-kirovó (állami) nyugdíj a tőkefedezeti (magán)pénztárinál? Mindkét rendszernek megvannak a maguk kockázatai. Lássunk azonban néhány tényt: 1992 és 1997 között a GDP 60%-ával megegyező nagyságú veszteség keletkezett az állami rendszerben, a járulékvagyonban. A veszteségek további növekedésének az 1997-es nyugdíjreform vetett véget. Azonban az egyensúly fenntartása időnkénti korrekciókat igényel a demográfiai kedvezőtlen változások miatt.
Az is tény, hogy a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások eddig alkalmasnak látszottak a magánpillért is választó leendő nyugdíjasok kieső állami nyugdíjának kompenzálására, sőt, a portfóliók 80%-a esetén a »magánnyugdíjas« legalább 10%-os nyereségre is szert tehetett (ahhoz képest, mintha tisztán állami nyugdíjat kapna). Persze, a magánpénztárak működése is adhat alapot kritikára, például a magas működési költségek, a túlságosan kényelmes befektetési politika, az európainál kisebb hozamok vagy a növekvő explicit államadósság okán.
A fejlett gazdaságú országok példája is azt mutatja, hogy Magyarországon túl nagy a függőség az állami ellátásoktól. Egyetlen olyan OECD-ország sincs - Franciaország kivételével -, ahol az időskori jövedelmekben ilyen magas (85%) lenne az állami transzferek aránya (az ellenkező véglet Finnország a maga 15%-ával), s ilyen alacsony a munkából vagy a megtakarításokból származó.
S még egy közgazdasági hipotézis szólhat amellett, hogy ne feltétlenül törekedjünk az öngondoskodással szemben az állami nyugellátó rendszer további erősítésére. A Tárki kutatóinak elemzése szerint minél inkább nőttek az állam által biztosított nyugdíjak, annál kevesebb gyermeket vállaltunk. Márpedig a gyermekvállalási kedv erősítése a Fidesz-KDNP kormány egyik alapvető, sokak egyetértésével találkozó, minden szempontból csak helyeselhető célja. Érdemes lenne a nyugdíjrendszerbe való beavatkozásnak ezen hatásait is mérlegre tenni.”