Hová tűnt a Kossuth-nóta?

„Mi, magyarok igazán különösen viszonyulunk nemzeti jelképeinkhez. Jól emlékszem, amikor – vagy másfél évtizede – rendelkezés született, hogy középületeinken legyen kitéve a nemzeti zászló. Volt, aki tollat ragadott, és sietett olvasói levélben közzétenni méltatlankodását. Indulata honi látókörű volt, föltehetőleg nem járt az illető Franciaországban vagy Svédországban, s nem hallott az amerikai zászló napjának nemzeti ünnepéről. Persze ha elgondoljuk, négy évvel ezelőtt megtörténhetett nálunk, hogy a magyar állam rendfenntartó erőinek képviselője, nevezetesen egy rendőr, fölvételeken jól láthatóan egy nemzeti ünnepen megtaposta a magyar zászlót, nincs mit csodálkoznunk. A nemzeti azonosságtudat súlyos zavarairól van szó. (...)

1989 után Közép-Európa mindegyik államában sor került a nemzeti jelképek átrostálására. Előkerültek a történelmi címerek, a régi nemzeti himnuszok, régi-új állami ünnepeket iktattak törvénybe. Természetes folyamat volt ez, hiszen évtizedes szünet után ekkor nyerték vissza országaink állami szuverenitásukat, a jelképek számottevő része kolonialista jellegűvé vált a totalitárius diktatúra évtizedeiben.

Magyarországon tovább tartott a zavar. Pedig nincs nemzeti identitás történelmi emlékezet és jelképek nélkül. Véletlen volt-e, hogy Magyar Bálint első kulturális miniszterkedése idején vetődött föl az a képtelen, perverz ötlet, hogy levegyék Petőfi nevét az ország irodalmi múzeumáról. Szerencsésen megmaradtak viszont a közszolgálati rádióadások nevei, bár elég nevetségesen hat az állandó «emerezés» hozzá. És mintha a Bach-korszak csontvázujja nyúlt volna át napjainkba, megszűnt szünetjelként a Kossuth-nóta.”