„Kozsóról illik úgy értekezni, hogy a magyar zenei és sztárvilág legcukormázabb, legnyalókább figurája, amit a művész úr ki szokott kérni magának, aztán furcsa kendőt köt a fejére, műtetoválással borítja be a fél arcát, és a létező leglégüresebb frázisokat durrantja bele bölcsre vett búgó hangon a néző arcába, a Szomszédok című teleregény záró monológjait szégyenítő borjútekintettel megtámogatva a figurát. Nehéz eldönteni, hogy ez tényleg ilyen, vagy csak a kereskedelmi csatorna által exkluzív szerződésben is elvárt show-elem, mindenesetre képtelenség, hogy valaki napi huszonnégy órában így éljen. Vagy ha mégis, akkor szólni kell a NASA tudósainak, hogy le lehet állítani a földönkívüliek utáni méregdrága kutatási programot, mert megvan az első példány.
Kozsó tehát jó választásnak tűnt, mivel pont annyira hihetetlen arc, mint a műfaj maga. Hiába tülekedett azonban a kegyeiért négy ifjú hölgy, a műsor villámgyorsan kínkeserves unalomba fulladt. Mert érdekel valakit, hogy miért és hogyan utálja egymást négy vadidegen? A női hiszti amúgy sem szórakoztató műsorszám; egy-egy pillanatra még csak-csak leköti a figyelmet, ahogy gyilkos tekintetekkel méregetik egymást a szereplők, de mivel a rendező a Mónika Show-t szankcionáló büntetések nyomán szimpla hajcibálást se mert megkockáztatni, be kellett érnünk némi szájalással.
Így aztán az efféle műsorok rajongóinak maradt a remény, hogy médiaalkotmány ide, médiaalkotmány oda, némi bátorság csak szorult a produkció készítőibe, és legalább néhány másodpercre belekanyarodnak az erotikus irányba, ha már párválasztásról van szó.”