„Nemzetközi színtéren a bankadó ötlete két okból szokott felmerülni: egyfelől, hogy egyes kockázatos pénzügyi transzferek megadóztatásával az azok iránti keresletet csökkentsék, másfelől, hogy egyfajta biztonsági tartalékot képezzenek, amiből válságok esetén a bankmentő akciókat finanszírozni lehet. Ezekkel szemben viszont a magyar bankadó egyszerűen a költségvetési hiány toldozására-foltozására született, az előbbi két célhoz nincs köze.
Akárhogy is, ez a fajta különadóztatás legfeljebb »háborús« körülmények között érthető meg, olyankor, amikor például a harcoló alakulatoknak is joga van a magántulajdon jogát felülírva rekvirálni a sikeres hadműveletek megvalósításához. Ha az új kormány a vártnál vagy reméltnél sokkal rosszabb költségvetési helyzettel szembesült, más, mondjuk kiadáscsökkentő lépések kivitelezésére meg nem volt tere, érthető lehet, hogy kényszerhelyzetében nem nyúlhatott más eszközhöz, nem volt jobb megoldása. A vészhelyzet elmúltával azonban a normális jogviszonyoknak kell helyreállni. Ha Magyarországon gazdasági szükséghelyzet, »hadiállapot« van(?), s a költségek lefaragása ilyen gyorsan nem ment, a bankadó akkor is legfeljebb csak rövidtávon indokolható. Például ebben az évben. De jövőre is? (...)
A közszféra egyes helyein azonban elszaporodtak a politikai kinevezettek, egyes menedzserállásokba az uralkodó politikai pártok hű fegyverhordozói kerülnek. Itt speciális szabályokat kellene alkalmazni, hiszen itt tudható, hogy a választásokat követően a vezetőket biztosan lecserélik majd. A végkielégítés, mint a munkaviszony biztosítása itt eleve értelmetlen eszköz - ezzel legfeljebb az új kurzus képviselőinek orra alá lehet borsot törni, nekik (azaz, az adófizetőknek vagy az adott szolgáltatás megvásárlóinak) drágább lesz így a menedzsercsere. Ennek a helyzetnek a kezelése azonban csak extraadók kivetésével nem orvosolható. Talán az ilyen munkaviszonyok speciális szabályozására és visszafogott, önkorlátozó politikai kultúrára lenne szükség.”