Kasztrált sereg

„Már csak az idősebbeknek volt, van részük abban a tipikus férfiszórakozásban, amikor egymásra licitálva mondják katonatörténeteiket egy-egy összejövetel résztvevői. A mai húszasok, harmincasok generációja már nem tud majd miről mesélni. Teljesen leépült ugyanis a magyar katonai erő, mintha megint valóra akarna válni Linder Béla baljóslatú óhaja. Körülbelül négyezer harcra kész lövésze van az országnak. Slussz. Az elmúlt években, Szekeres Imre szocialista politikus honvédelmi minisztersége alatt történt, hogy öt lövészpáncélosnak kellett volna manővereznie egy hazai hadgyakorlaton az elképzelt csatamezőn. De csak háromba jutott vezető, sőt, az egyikben így is a századparancsnoknak kellett a kormány mögé ülnie. Nem volt mit tenni, a két vezető nélküli kocsit a szélekre állították, s csak a középső három lövészpáncélos lendült mozgásba. Miért nem indulnak a szélen álló kocsik? – kérdezték a jelen lévő NATO-tisztek. Mert a szárnyakat fedezik, válaszolta a magyar parancsnok. Ja, igen, bólintottak bizonytalanul a külföldi tisztek.

Itt tart a honvédség. Már csak az Afganisztánban harcba vetett alig több mint ötszáz fős egység képes még úgy-ahogy fenntartani a magyar katonáskodás illúzióját. Ha nem lennének elesettjei ennek a köteléknek, akkor nyugodtan nevezhetnénk kirakat- vagy alibizászlóaljnak is. Ez egyébként nem az ott harcoló katonákat minősíti, sokkal inkább azt a politikai vezetést, amely a globalizmus gazdasági és társadalompolitikai követelései mellett hajlandó volt a katonai diktátumnak, értsd, a Magyar Honvédség leszerelésének is eleget tenni. Vastagon benne volt ebben az úgynevezett trianoni szomszédok alattomos diplomáciai munkája is, amelyek Washingtonban igyekeztek kijárni a magyar haderő kasztrációját.”