„Pécsett szépen rétegződnek egymásra a különböző korszakok építészeti lenyomatai, de mai kinézetét alapvetően három sikeres korszak határozza meg. Az egyik a török kor elmúlta után felfutó barokkos városmag, amely a mediterrános arculat legfontosabb elemeit adja. A másik csúcs a Zsolnayak virágkora, a szecesszió és a gyár világa, ami fontos szereppel bírt a megtisztelő kultúrfővárosi cím elnyerésében. Ha hozzávesszük még a dzsámik egzotikus báját és az ókeresztény kor fennköltségét, kirajzolódhatna az idilli város egészséges teste. (...)
A kulturális főváros pályázat leginkább kézzelfogható és látványos eredménye (legalábbis eddig) a városi terek újjászületése volt. A tervezet a programhelyszínek decentralizálásán túl a szocialista városrészekben található közterek megújításán keresztül közelített a félmúlt problémájához. Társadalmi szempontból a panel lényege, hogy a köz és privát hagyományos viszonyát teljesen átértelmezte. Ettől olyan nyomasztó. Mivel nincs egyértelmű utcai és udvari front, mivel a lakások ablakai-ajtai nem egyfelé nyílnak, megszűnt a köztér és a privát tér természetes aránya. A panelházak alkotta város egy minden irányból nyitott és ellenőrizhető terület lett. Nincsenek igazi terei, utcái: az, hogy egy panelházon mindkét oldalon ablakok vannak, azt az érzetet kelti, mintha át is lehetne látni rajta. Ezzel pedig éppen a város lényege változott meg, hisz nincs benne olyan közös tér, agora, ahol a társadalom természetes módon szerveződni tud. (Nem is beszélve a sokat emlegetett kis panelkonyhákról, melyek a lakáson belüli társadalomszerveződés legfontosabb alkalmától, az asztal körüli közös étkezéstől fosztották meg családok ezreit.)”