„Kovalik az átlag adófizető szempontjából tehát arra kapott megbízást, hogy öregbítse hazája hírnevét a saját szakmája által. Sajnos ezt képtelen felfogni azzal a szuperautószerű villámagyával. Pedig nem bonyolult. Egy állami intézmény feladata, hogy az államnak, az általa közrefogott közösségnek hasznára váljon. Kovalik e helyett azt hiszi, ő akkora zseni, hogy alanyi jogon jár neki a pozíció. Először ökölbe szorul az ember keze a nyilatkozatát olvasva, de javaslom, agresszió helyett inkább röhögjünk ezen az önteltségében rendkívül mulattató és szánalmas figurán.
Aki azt sem érti: ezzel az interjúval akkor is földig rombolt volna mindent, ha működési ideje alatt az Operaház a világ első számú intézményévé nőtte volna ki magát, mint ahogy egyébként nem nőtte ki. Ezekkel az aljas, hazug, pökhendi kijelentésekkel ugyanis sokkal többet ártott annak a közösségnek, amelynek jóvoltából megvalósíthatta terveit, mint amennyit használhatott volna neki. Tehát: minden egyes adóforint, amelyet én Kovalik működésére költöttem, kidobott pénzzé vált.
Érzi ezt persze ő is. Az interjú végén közli: ez után a beszélgetés után meglepné, ha Magyarországon még felkérést kapna, s ha nem fog, el kell hagynia az országot. Persze nála ez nem azt jelenti, hogy »most undorító módon telehazudtam ezt a lapot a hazámról sértettségemben, így aztán megértem, ha nem kérnek belőlem, de nem bírtam uralkodni magamon, bocs«. Nem, ez azt jelenti: marhára mucsai ez az ország, már felkérést sem fog itt kapni, csak mert kimondta az nagy igazságot.”