A szlovákokon és a románokon keresztül juthatunk el a világhírig

„A kádári melós-kispolgári világ, alacsonyabbrendűség, proletáresztétika, félreértelmezett kassáki lakótelep-kockológia, XX. századi ideológiai viharokban inflálódott nemzeti attribútumok helyettesítése materialista életcéllal, majd az ezredforduló tömegcikk-fetisizmusa olyan gödröt ásott a századfordulón virágzó és a Kárpát-medencében mintaként szolgáló pesti kulturális élet és a jelen közé, hogy a polgári kultúrában megszakadt a folytonosság. Nem kitalálni kell azonban a jobboldal kultúráját, historizáló ötletekkel diznifikált papírmasé témaparkká egyszerűsíteni, hanem az alapértékei mentén megtalálni a jelenben. Stratégiai kérdés tehát az értékek megtalálása.

Segítségül azokat a konzervatív berendezkedésű, de nyitott európai régiókat hívhatjuk, amelyek az angolszász euroatlanti kulturális és médiahegemónia mellett önálló kulturális nemzeti identitást és modern kultúrát teremtettek: Skandinávia, Hollandia, Svájc, Katalónia, Észak-Olaszország. Elsősorban európaiságuk, másodsorban regionalitásuk, és csak harmadsorban nemzeti karakterisztikájuk a szűkítő elv kulturális aktivitásukban. De a legfontosabb, hogy bármit csinálnak, minden szupermodern: innovációalapú. A versenyben ez az egy eszköz jelent hosszú távú előnyszerzést. Így lett a kultúra fővárosa New York már az 1930-as évektől Párizs rovására. Holland építészet? Dán filmipar és a protestantizmus minimalizmusából szárba szökkenő Dogma-filmek? Svéd dizájn? Olasz nárcizmusból született divat? Katalán építészet és gasztronómia? Svájci innováció? Ezek nemzeti karakterisztikából adódó kulturális jegyek. Feladat tehát a világ közép-európai (északi szláv, román, délszláv, délnémet, északolasz és magyar) megértése, a Kárpát-medence regionális, és csak aztán magyar nézőpontú értelmezése.”