„Magyarországon Trianon után kétféle revíziós álláspont fogalmazódott meg: az egyik egy tiszta, igazságos, etnikai alapú rendezés igénye – Jászi Oszkár és köre részéről. A másik, amely mindvégig erősebb volt, és egyben a hivatalos országvezetés álláspontja is, az aktuális külpolitikai helyzettől függően úgy szólt, hogy minél többet vissza, lehetőleg mindent. Ez utóbbi vezetett az ország második világháborús tragédiájához. Nem sikerült feldolgozni a traumát, nem sikerült elválasztani egymástól két tényt: az egyik, hogy a történelmi Magyarország soknemzetiségű, a nemzetiségeket másodrendű állampolgárként kezelő, elavult uralmi konstrukció volt, amely szükségszerűen bukásra volt ítélve. A másik, hogy a Párizs környéki békék során súlyos sérelmet szenvedett az etnikai elv. Orvosolni csak az utóbbit lett volna értelme: a történelmi Magyarország és a Monarchia ugyanis régen halott volt.
Magyarország szempontjából a legigazságosabb rendezés a Hitler által vezényelt két bécsi döntés volt. Ha az ország vezetői képesek lettek volna megállni az igazságosság pontján, és nem menni tovább a pillanatnyi lehetőségek után, akkor abból két dolog következett volna. Először a rosszabbik: minden bizonnyal már legkésőbb 1942-ben megszállják az országot a németek, másrészt a háború befejezése után lényegesen kedvezőbb pozícióból indulhattunk volna neki az újabb békeszerződésnek. Churchill mondta, miután Chamberlain aláírta a müncheni egyezményt: »Anglia választhatott a szégyen és a háború között. Anglia a szégyent választotta, és mégsem fogja elkerülni a háborút« Magyarország is a szégyent választotta, és mégsem kerülte el, hogy ismét igazságtalan béke áldozata legyen.”