Van ennek a fennhéjázó giccsezésnek egy rendkívül kínos dimenziója, mégpedig az, hogy miképp is került Szőcs Géza oda, ahonnan éppen giccsadót készül kivetni. A legnagyobb és legsikeresebb giccsgyár megbízásából lett ő a kultúrfelelős, ugyanis hazánkban a legjelentősebb termelője és fogyasztója a giccsnek nem más, mint a jobboldal. Ha Szőcsnek a giccsel van baja, akkor lesz mit söprögetni a pártház táján. Kiszállni a búcsújárásokra, nemzetioldalista fesztiválokra, Fidesz-gyűlésekre, műveleti területté nyilvánítani, és elkobozni mindent. A horgászbotra lógatott zászlókat, a sokat megért székely himnuszt, az orbános, erdélyes, trianonos képeskönyveket, az irredenta és nacionalista kellékeket. A beszédekbe kötelezően belevarrt góbéságokat és lebutított szlogeneket. A magyarságkutatás romantikus füzeteit, a béna kosztümös filmeket. A turult, a rovásírást, a bocskait, mindezeket a fröccsöntött, szervetlen felvarrókat, amiktől azt várják, hogy jelentősebbnek, tekintélyesebbnek, hatásosabbnak tűnnek, mint amilyenek. A pátosz a giccs elmaradhatatlan velejárója, sőt eredője, és pátoszból aztán van a Főpártban elég. Azért lettek ők a Főpárt. Gatyájuk is rámenne a giccsadóra, ha az igazságos volna.”