„Nagy-Britanniában a választók 37 százaléka a kampány utolsó hetében döntötte el, hogy kire adja a voksát. A konzervatívok nem tudták ideológiai választássá alakítani a szavazást, szimpatizánsaiknak mindössze 28 százaléka voksolt megszokásból a pártra. Mindenki más valamilyen aktuálpolitikai okból határozott így (a gazdasági válságtól a Gordon Brown személye iránti ellenszenvig). Szinte alig akadt olyan polgár (10 százalék), aki a »kisebb kormányzat, kevesebb állam« jobboldali alapvetése miatt választotta David Cameront, miközben a konzervatívok mindközül éppen a lényegi szakpolitikai kérdésekben bizonyultak a legkevésbé meggyőzőbbnek a Munkáspártnál.
A szigetország tizenhárom év rendkívül ellentmondásos, de biztosan több kudarcot, mint látványos sikert hozó baloldali kormányzás után új irányt, új kormányt és új vezetőket akart, ez utóbbiak azonban nem hagyományos csatát nyertek meg, hanem - ahogyan szűkre szabott sikerük is bizonyítja - rendhagyó mandátumot kaptak. Olyan területeken vár megoldásokat tőlük a közvélemény (a közszolgáltatások reformjától a pénzügyi szabályozás megerősítéséig), melyek mindeddig a baloldal vadászterületének számítottak. A szükséglet-piramis nem alakult át - csupán a régi seprű találtatott könnyűnek. A konzervatívoknak előbb az ellenfél egykori pályáján kell alapvető rendet teremteniük, hogy azt követően saját prioritásaik vehessék át a főszerepet.