„Ha a jövőben is ilyen nyarak elé nézünk, a borászoknak eljöhet a hét szűk esztendő korszaka” – Légli Ottó a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

Augusztus elején beszélgetünk, és már a szüretre készülnek. Nem korai ez egy kicsit?
De, az. Idén harmincöt éve, hogy az első két és fél hektárnyi szőlőmet telepítettem, és ilyet sem azóta, sem előtte, gyerek- és fiatalkoromban nem tapasztaltam. A szokásos menet az volt, hogy augusztus első hetében próbaszüretet tartottak, majd nagyjából 20-ától, attól függően, hol járunk és milyen fajtákról beszélünk, sor került az igazira is. Mostanában viszont, somogyiasan fogalmazva, az eddigieknél is jobban észnél kell lenni az optimális időpont meghatározásakor. A szőlő minőségén sokat ronthat az aszály, és távol áll tőlem a riogatás szándéka, de ha a jövőben is ilyen nyarak elé nézünk, a borászok számára eljöhet a hét szűk esztendő korszaka. Vagy ha nem, a jelek akkor is arra mutatnak, hogy sok mindent át kell gondolnunk a szőlőfajtákkal és a telepítésükkel kapcsolatban. A borászok között az fog hosszú távon talpon maradni, aki képes rugalmasan reagálni a szélsőséges természeti, illetve időjárási változásokra, arra, hogy ökológiai értelemben mire voltunk, vagyunk és leszünk a jövőben predesztinálva.

Somogyiasan fogalmazva, mondta az előbb, de mit jelent önnek ez a somogyiság?
Folyamatos férfias birkózást. Furcsa, ellentmondásos vidék a miénk, elképesztően gazdag és változatos természeti adottságokkal, mégis valahogy örök ígéret marad. A Dunántúl legritkábban lakott tája, ezért – vagy ennek ellenére – szereti nagyon kihúzni magát; Somogyország, hívjuk magunkat néha nagyzolva. Egy biztos, én a legjobb helyen itt érzem magam a világon. Szerencsére ugyanezt sokan elmondhatják magukról szerte a Kárpát-medence más, hasonlóan csodálatos részein is.

Pedig, ha jól tudom, nem is erre­felé ringott évszázadokon át a családi bölcső.
Nem. Mindkét szülőm Vas megyei volt eredetileg, az egykori Thurn und Taxis hercegi birtokon élő dédnagyapám még Leglinek írta a nevét, ezt a saját szememmel láttam a bérbaltavári templomban őrzött anyakönyvek egyikében. Apám 1958-ban került ide, akkor gründolták a Balatonboglári Állami Gazdaságot, ami, szocializmus ide vagy oda, tudatosan felépített, mondhatni progresszív üzem volt konkrét feladatokkal, célokkal, remek kutatóállomással. Én, ahogyan a két öcsém is, már itt, Szőlőskislakon születtünk. Az állami gazdaság szolgálati házában éltünk, ami egy nagyobb épület volt, anyám művelte konyhakerttel, baromfiudvarral, a végében „üzemi” szőlőtáblával. A közelben állt a Jankovich-kastély – Somogy arról is híres, hogy kis túlzással minden sarkon áll egy kisebb-nagyobb kastély –, benne apám telepvezetői irodájával. Nem voltam jó gyerek, inkább trehány, lusta, iskolába járni sem igazán szerettem, csatangolni annál inkább. Mentünk csapatokban a faluban, kicsik a nagyobbak után, másztuk az életveszélyes löszfalakat, egyszer meg, emlékszem, az egyik fiú valahogy beesett egy kiszáradt kútba. Amikor apám ezeket a dolgokat valahonnan megtudta, előkerült a nadrágszíj. Igaz, csak az asztalra tette nevelő célzattal. Klasszikus módon éltünk, apám volt a családfő, aki szerette a feleségét, gyerekeit, az utolsó fillérig hazaadta a fizetését, de keveset láttuk, mert a munkája volt az élete. Sokat lógtam a kastélykertben is, a kertésztanulók között, rengeteg érdekes figura mászkált arrafelé nap mint nap. Például Jóska bácsi, a kislaki telep éjjeliőre, aki karakán ember volt. Apám sokszor elmesélte, kezdő korában hogyan tette őt helyre. Apám éjszakára bezárta a ház ajtaját, Jóska bácsi meg hiába zörgetett. Reggel az eligazításnál mondta az öreg, hogy „főnök, kerestem az este, de maga be volt zárkózva”. „Jaj, elnézést, gyüttment vagyok, még nem ismerem a helyi szokásokat” – védekezett apám, mire az öreg csak annyit mondott, hogy „nem így van az, főnök úr, maga itt egy senki, majd a gyerekei lesznek a gyüttmentek”. Rengeteg ilyen sztorim van, könyveket tudnék vele megtölteni, de igyekszem visszafogni magam.

Annyit azért csak mondjon még el, hogy hasonló nevelő célzattal került aztán mindhárom Légli fiú a győri bencésekhez? Remélvén, hogy ott meg­zabolázzák őket?
Biztosan benne volt ez is. És láss csodát, bejött a szülők számítása. Amikor hónapok múlva először hazajöhettem karácsonyi szünetre, apám szinte megijedt, annyira megkomolyodtam, „fiam, téged teljesen kicseréltek a papok”, mondta. Egyébként én voltam az első gyerek Bogláron és környékén, aki a bencésekhez ment gimnáziumba, később sokan követték a példámat. A mai napig sokszor eszembe jut, mekkora áldozat lehetett ez anyáméktól; fogalmam sincs, miből fizették a tandíjunkat. Hacsak nem apám valamelyik újításából. Mozgékony szellem volt, tele ötletekkel, a találmányai egy idő után szép pénzeket hoztak. Ezek egyikének köszönhető például, hogy a hatvanas évek második felében egy kis saját földhöz jutottunk.

Egyértelmű volt, hogy saját szőlő is lesz rajta?
Igen. A magánéletben is borivók voltunk, módjával persze és mindig az odaillőt, szerintem ez az egészséges, nem a teljes absztinencia. A borhoz persze kell a jó társaság, közösség is, ami szintén megvolt; jöttek-mentek a vendégek, hétvégente, ünnepekkor az estébe nyúltak a sokfogásos ebédek. Anyám ilyenkor igazán kitett magáért, én meg egész délelőttöket kuktáskodtam mellette, meggyőződésem, hogy akkor, a sok kóstolás során fejlődött ki az az érzékem, hogy egy borról már a kezdetektől gyorsan és határozottan meg tudtam állapítani, jó vagy sem – a sajátjainkat sem szoktam kímélni. Arról nem is beszélve, hogy anyám a háztartásában nem tűrt ellentmondást. Az egyes ételekhez más és más ital dukált, simán visszaküldte apámat a pincébe, ha szerinte valami vacakkal jelent meg az asztalnál. Na de megint elkalandoztam, a lényeg, hogy valószínűleg egy ilyen muri során találhatták ki apámék, hogy a gazdaság öt vezetője – nálunk összejáró barátok – egyesével vesznek egy hold földet, ennyi volt akkoriban a magánszemélyeknek engedélyezve, és szőlőt telepítenek rá. Meg is történt, az öt holdat egyben és közösen művelték, majd együtt adták el a terményt a kéthelyi gazdaságnak. Egészen addig remekül ment is a dolog, amíg a szocialista állam közbe nem szólt: az ültetvényt a hetvenes évek közepén mondvacsinált indokkal államosították. Ez nem csupán anyagilag vitte be a mélyütést a családunknak, lelkileg is nehezen éltük meg. Biztos vagyok benne, hogy az én állandó függetlenségi vágyam, az arra való folytonos törekvés, hogy szabadon, önállóan, csak a magam szeszélyeinek kitéve dolgozhassak, ebben a történetben gyökerezik.

Ahogyan az is, hogy a szőlőtől-bortól sem tudott soha elszakadni?
Valószínűleg. Akárcsak apám, én is szőlész-borász szakot végeztem az egyetemen, a diploma után meg, szintén az ő nyomdokaiba lépve, beálltam a boglári gazdaságba dolgozni. Négy évet húztam le a kísérleti telep vezetőjeként, aztán vettem egy nagy levegőt, és 1988 telén felmondtam. Akkorra érett meg bennem annyira a saját birtok vágya, hogy senki és semmi nem tudott megállítani. Még szegény apám sem, aki abszolút elhibázott lépésnek tartotta mindezt. Okkal, hiszen egyikünk sem sejtette, hogy ilyen közel vagyunk a rendszerváltáshoz, valószínűbbnek látszott, hogy én meg még a gyerekeim is a létező szocializmusban éljük le az életünket. Az sem nagyon tetszett neki, hogy összevissza nyüzsgök, nem azért, mert szerette a szocialistákat, hanem mert féltett. Akkor ugyanis már rendszeresen jártam az egyik ellenzéki törzshelyre, a Jurta Színházba, és a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezetének első elnöke lettem. Szóval a nyughatatlanságom és a vakmerőségem megvolt, csak azt kellett kitalálnom, semmi pénzből hogyan juthatnék területhez, ahova saját szőlőt ültethetek.

Mi lett a megoldás?
Viccesen hangzik, de az őszibarack. Még 1983-ban 0,3 hektáron ültettünk több mint száz fát, bérelt földön ugyan, de maga az ültetvény már – ennyit lazult a rendszer – családi tulajdon lehetett. Ennek következtében helyben felduzzadt a barackkínálat, így sürgősen ki kellett találnunk valamit. Arra jutottunk, hogy a legjobb, ha a termést, szigorúan leválogatva, a minőségre utazva kivisszük a megyéből. Apám és a kapcsolatai miatt Szombathely mellett döntöttünk. Elkezdtem oda járni hajnalonta az előző nap leszedett gyümölccsel, emlékszem, az egyik első vevőmet koszos Bözsinek hívták a helyiek, kofaasszony volt a piacon. Mivel tényleg csak szép árut vittünk, hamar elterjedt a hírünk, ezért a következő évben már összeszedtem körülbelül tizenöt kollégám termését is, és hetente két IFA teherautónyi barackot, egy kocsiban durván ezerötszáz rekeszt vittem. Tőlük is jött pénz, a sajátomat is el tudtam adni jó áron; ez volt szerintem az egyetlen jó üzleti döntés az életemben, mert a bizniszhez ma sem értek. Végül annyi vagyont össze tudtam szedni az egészből, amennyi elég volt a Bányászó-dűlőben három-, a Rekeszben meg csaknem egyhektárnyi területre, ahol 1989-ben két és fél hektárnyi szőlőt telepítettem.

Néhány évre rá, 1993-ban pedig megjött a siker is egy aranyérmes olaszrizling révén.
Igen. Aztán majd tíz évig semmi, már ami a telepítéseket illeti. Ebben az időszakban jószerivel a budapesti vendéglátóhelyeknek értékesített chardonnay-ből éltünk, a rajnai rizling még a kanyarban sem volt. Végül 1999-ben találtam egy területet, a Landordot, erodált talajszinttel, és úgy döntöttem, megveszem; apámnak megint csak égnek állt a haja, „nem fog ott megnőni semmi”, hajtogatta. De én tudtam, éreztem, hogy igazam lesz. Akkor már amúgy is elindultam a természetesebb művelés felé, ami nem egyenlő az organikussal – annak szigorúbb kritériumai vannak –, és azóta sem használunk itt műtrágyát meg gyom­irtót, amellett, hogy alacsony hozammal műveljük. A kétezres évek elején lassanként újabb és újabb hektárokat vásároltunk, most harminc körül járunk, a chardonnay mellé meg bejöttek az új fajták, így főleg a sauvignon blanc és a rajnai rizling.

Na és a pezsgő, ma már nagyjából húszezer palack. A hely erre is kötelez?
Az biztos, hogy nálunk otthon, a bor mellett persze, sosem a pálinka, hanem a pezsgő volt a divat. A BB nyilván, és állítom, hogy egy-egy jól elkapott évjárat sok szempontból minőséget képviselt. Azon tanultam meg, ami aztán később a híres fajták – prosecco, champagne, cava és a többi – megismerésével százszázalékosan bebizonyosodott: a lényeg mindig az alapbor. És hogy az ember, bármit csinál, ne elégedjen meg azzal, ami van. Kísérletezzen bátran, és merje felvállalni a döntéseit, a saját karakterét. Ez nemcsak az egyénre igaz, hanem a közösségekre vagy akár az egész országra. Kérdezik sokszor, mi hiányzik ahhoz, hogy a magyar bor tényleg világhírű vagy legalábbis az eddigieknél globálisan jóval pozicio­náltabb legyen.

És mi?
A fejekben kellene végre rendet tenni. Nem lehet mindig a szomszédot vagy az államot okolni a kudarcokért. Tudatosan kell dolgozni, konkrét jövőtervvel, minden vidéken annak sajátosságaira, egyediségére, szó szerint a helyi értékekre koncentrálva. Nem tesznek másként Ausztriában vagy Burgundiában sem; ha nem a boglári, tágabban balatoni, akkor ezek a kedvenc borvidékeim. És az sem árt, ha az ember tartja magát olyan avítt fogalmakhoz, mint a tisztesség, tudás, teljesítmény. Ez a mi három T-nk, mondogatta sokszor apám, és én igyekeztem erre a hármasra alapozni az életem.

***

***