„Légy rendben önmagaddal, a többi majd alakul!” – Valter Attila a Mandinernek

Idén is remek versenyt és látványos bringaünnepet, egyúttal kiváló magyar eredményeket hozott a magyar kerékpáros körverseny, a Tour de Hongrie. Legjobb hazai menőként Valter Attila az összetett 9., jó barátja, Dina Márton a 14. helyen végzett, Fetter Erik hazavihette a hegyi pontverseny győztesének járó piros trikót, míg a húszéves Kárpáti Bálint két top 15-ös szakaszhelyezést is el tudott csípni. Az elmúlt évek viszontagságait követően idén már új WorldTour-csapatban versenyző, a Vismától a Bahrain-Victorioushoz igazoló Valter hat hosszú év után tért vissza a TdH-ra – amelyet legutóbb, 2020-ban az emlékezetes kékestetői csúcstámadással meg is nyert –, és a nagy visszatérés még a saját várakozásait is felülmúlta – mind a top tízes eredmény, mind a hazai szurkolóktól kapott támogatás tekintetében. A 27 éves, olimpiai negyedik klasszis a Mandinernek elmondta, reméli, a Magyarországon szerzett pozitív impulzusok még tovább segítik a jó útra való visszatérésben, de a hőn áhított Tour de France-szereplés is szóba került.

Valter Attila már nem görcsöl

Nevezhetjük „álomvisszatérésnek” az idei Tour de Hongrie-szereplését? Elvégre a versenyzése és a top tízes helyezése is önmagáért beszélt.

Főleg, ha azt vesszük alapul, hogy őszintén nem gondoltam volna, hogy a top tíz közelében leszek, a rajt előtt nem éreztem valami nagy magabiztosságot. Úgy álltam bele, hogy nagyon jó lesz végre hazai közönség előtt versenyezni, de próbáltam előzetesen nem többet belelátni. Végül alaposan rácáfoltam saját magamra: sokkal többet adott a verseny, mint remélni mertem, méghozzá minden aspektusában – eredményszempontból is, valamint a rengeteg szurkoló adta pozitív mentális löket miatt is. 

Akkor ezúttal pont fordítva alakult, mint az elmúlt években, amikor rágörcsölt, és nem jöttek az eredmények?

Tény, az elmúlt fél-egy évben sokat görcsöltem, most sokkal másabb volt a hozzáállásom, biztos, hogy ez az egyik kulcs. Ettől függetlenül most is éreztem a stresszt, már csak azért is, mert tudom, hogy rengetegen elfogultak velem, és azt várják, hogy én itt mindig nyerjek. 

Azt érzem, jó úton haladok, hogy elengedjem a sokszor irreális külső nyomást, és ezáltal is újra a maximumközeli teljesítményemet tudjam hozni.

Kívülről úgy tűnt, most olyan felszabadultan versenyzett, ahogy már rég nem láttuk. Így volt?

Így. Az eleje azért furcsa volt kicsit, elvégre mindig érdekes az olyan versenyek dinamikája, ahol együtt nyomják a kisebb kontinentális csapatok és a legnagyobb WorldTour-istállók. Ettől függetlenül már a nyitószakaszon sikerült jól segítenem a sprinteremet, Phil Bauhaust, és utána is napról napra jobban ment a versenyzés – az utolsó két nap már kimondottan jól. Ezért is érzem azt, hogy valóban elégedett lehetek. Ha ne adj’ isten, rosszul mentem volna, akkor is sok pozitívumot tudtam volna magammal vinni, de így meg aztán végképp: végig jól ment 

• a helyezkedés,
• a szelezés,
• az esőben versenyzés,
• a feladataimat maradéktalanul elvégeztem,
• és mindezt egy kiváló összetett eredménnyel tudtam megkoronázni 

– úgy is, hogy nem én voltam a csapatkapitány. Szerintem ez egy tisztességes szereplés. Persze, mindig lehetne jobb, de bízom benne, hogy egy top tízes helyezést nem kell túlmagyarázni. 

Nagyon kellett már a környezetváltozás

Már egy fél éve van az új csapatánál, a Bahrain-Victoriousnál. Milyen az új közeg, mennyit segített a környezetváltozás?

Magát az istállót elsősorban végtelenül profinak mondanám, éppen úgy, ahogy a Visma is volt. Ezt jól mutatja a most zajló Giro d’Italia is, ahol a csapattársam, Afonso Eulálio kilenc szakaszon át vezette az összetettet, és minden esélye megvan, hogy a top ötben végezzen. Azóta már a korábbi társam, a kétszeres Tour de France-győztes Jonas Vingegaard átvette a rózsaszín trikót, pont a hétvégén beszéltem vele, mondtam is neki, remélem, megnyeri a versenyt. Az mindenesetre egyértelmű, hogy nagyon kezdenek eltűnni a topcsapatok közötti szakadékok, az igazi differenciát innentől már maguk a versenyzők jelentik. Nem véletlenül ennyire domináns például az UAE Emirates, a legjobb srácok ott vannak náluk, Tadej Pogacarral az élen. De nincsenek már akkora különbségek, mint régebben, inkább csak abban az értelemben, hogy mely csapatok vannak éppen fel-, és melyek leszálló ágban. 

Reméltem, hogy a csapatváltással sikerül kilábalnom a hullámvölgyből, viszont lényegesen lassabban megy, mint amire számítottam. Ám a csapat teljesen megértő, megkapok minden időt és teret, hogy újra kivirágozzak, és visszatérjek arra a stabil szintre, ami korábban megvolt. Ha csak ezt veszem alapul, tényleg nagyon kellett már a környezetváltozás. Egyre inkább ráébredek, hogy 

Ide vezetem vissza az elmúlt időszak problémáit is, hiszen amíg jól éreztem magamat, addig a Vismánál is remekül mentek a dolgok – amikor viszont egyénileg megzuhansz, akkor nem a csapatot kell hibáztatni. Mindenesetre most úgy érzem, tényleg elindultam újra a jó úton, és jelenleg csak ez számít. 

Nem titok, hogy nagyon szeretné kipipálni a még hiányzó Tour de France-részvételt is. Mekkora az esély rá, hogy ez már idén sikerüljön a Bahreinnél?

Egyelőre még nem tudom én sem, a rajt előtti egy-két hétben szokott ez eldőlni. Nyilván nagyon szeretnék indulni, de még a csapaton belül sem kommunikáltak semmit a Tour-kerettel kapcsolatban, szóval tényleg senki nem tud semmit, rendkívül izgalmas időszak ez. De tanultam az elmúlt évek hibáiból, és pont emiatt nem is stresszelem túl: ha ott leszek, ha nem, akkor is magamra figyelek elsősorban. 

Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt