„Mi, élsportolók is száz százalékig emberek vagyunk, ugyanolyan kételyekkel, gondokkal, mint bárki más” – Valter Attila a Mandinernek

Megkönnyebbült, amikor augusztusban hivatalossá vált, hogy elhagyja a holland kirakatistálló Vismát, és a jövő évtől a Bahrain Victoriousnál versenyzik? Vagy kettős érzések vannak önben, amiért a tervekkel ellentétben végül mégsem indulhatott a mostani Vueltán? 
Bármennyire is szerettem volna indulni, a forma alapján jogosan vitte a Visma azt a nyolc főt, aki végül bekerült a keretbe. Ami azt illeti, már májusban eldöntöttem, hogy váltok, de tényleg jólesett bejelenteni. Azóta sokkal inkább a dolgok pozitív oldalát látom. A sport sok mindent felnagyít, olyan kétségeket is, amilyeneken valószínűleg mindenki átmegy, legfeljebb nem mindenki tudatosítja magában. Egy élsportolóról azt gondolják, ha szerződése van egy jó csapattal, minden szuper, sokáig én is ezt hittem. Aztán idővel rájön az ember, hogy amikor mélyre kerül, nem boldogítja pusztán a tudat, hogy a Vismánál tekerhet. Nekem ismeretlen érzés volt ez, mert sokáig tudatosan, gördülékenyen és problémamentesen haladt előre a karrierem. Így amikor hullámvölgybe kerülsz, kezded megkérdőjelezni a saját gondolataidat, betévedsz az erdőbe, és először életedben azzal szembesülsz, hogy nem igazán látod, merre a kiút. Biztos vagyok benne, sokan vannak ezzel így, ezért is nyilvánultam meg erről többször. Hogy egyrészt mindenki lássa, mi, élsportolók is száz százalékig emberek vagyunk, időnként ugyanolyan kételyekkel, gondokkal, mint bárki más. Másrészt hogy segíthessek azoknak, akik hasonlón mennek keresztül. 

Sokáig kettesével-hármasával vette a lépcsőfokokat: azért sejthető volt, hogy ez a meredek karrierív fizikailag sem tartható örökké, s egy ponton lelassul majd. Ennek a következménye a nehéz előző másfél év?
Tizenéves korom óta bennem volt a félelem, hogy egyszer csak elérkezem egy pontra, ahol stagnálok. Szinte lázasan dolgoztam azon, hogy valahogy elérjem, sose álljon meg a fejlődésem; s ha nem is kettesével-hármasával, de legalább egyesével tudjak mindig feljebb lépni egy-egy fokot. Talán ez a szemlélet juttatott el ide, ahol most tartok. De egy ideje éreztem, lassan eljön az idő, amikor „belassulok”; és amikor valóban nem úgy jöttek az eredmények, akkor az kellően megingatott. Pedig fizikailag nem voltam rossz állapotban, de fejben nem voltam eléggé rátermett. Ráadásul ezt görcsösséggel próbáltam kezelni: azt éreztem, hiába teszek meg mindent, mintha visszafelé haladnék, ezért csak még inkább erőltettem. Mint amikor próbálod markolni a kötelet, de hiá­ba szorítod egyre erősebben, csak még jobban csúszik, és égeti a tenyeredet… Rengeteget jártam sportpszichológushoz, s 

Azóta nyugodt vagyok, és láss csodát, kezd minden újra összeállni. 

Sokat mesélt arról, hogy először azután érezte meg igazán a nyomás fogalmát, amikor a 2021-es Girón magára ölthette a rózsaszín trikót. Hogyan kezelte ezt akkor, s hogyan kezeli ma, huszonhét éves fejjel – főleg a nehezebb időszakokban? 
Szerintem jól kezeltem, és az azt követő sikereimet is igyekeztem jól kezelni. Mindig tudtam, mi a realitás, s hogy attól, hogy három napig rajtam volt a rózsaszín trikó, nem az az elvárás, hogy a végén haza is vigyem. Talán csak annyi változott, hogy fiatalabb koromban ösztönösen kezeltem, most meg már inkább tudatosan. Nyilván lehetett azt mondani, hogy ettől a trikótól az én életem nem változik meg, de amikor kivilágítják miattad rózsaszínre a hídjainkat meg a Puskás Arénát, akkor azért mégiscsak van rád hatása, ha akarod, ha nem… Ettől én még tudom, hogy 

Persze amikor nem jönnek az eredmények, olyankor nehezebb megélni a nyomást, de ma már képes vagyok tudatosabban kezelni. 

Nemrég azt is elárulta, hogy amikor segítőként kell versenyeznie a csapattársaiért, gond nélkül ki tudja magából hozni a maximumot, ám amikor saját magáért mehetett, akkor nem sikerült. Ezt mire vezeti vissza? 
Erre jó példa megint csak a rózsaszín trikó, amit anno pont azért tudtam megszerezni, mert akkor még nem volt velem szemben semmilyen elvárás. Ugyanezt éreztem, amikor másokért mentem: hogy olyankor rajtuk van a nyomás, nekik kell eredményt elérniük, ezért önfeledten, felszabadultan ki tudtam hozni magamból a maximumot, minden alkalommal ráébredve, valójában mennyire erős vagyok – sokszor másokat is meglepve. A gondok tényleg akkor kezdődtek, amikor az utóbbi időben magamért mehettem, mert olyankor tudat alatt magamra raktam a terhet, s közben nem értettem, miért nehezebbek most a lábaim, mint máskor… Ezen nyilván nem segített, hogy a Vismánál jóformán naponta-kétnaponta váltogatták a szerepeket: egyik nap még segítőként mentem, másnap meg szóltak, hogy akkor ma versenyezhetsz magadért. Ezt azért nem könnyű fejben átállítani. És amikor előre félsz a kudarctól, akkor az demoralizál és rontja a teljesítményt. 

Új csapata, a Bahrain Victorious mellett szólt az az erős érv is, hogy ott remélhetőleg többet versenyezhet majd saját magáért. 
Igen, sokkal nagyobb szabadságot kapok majd, de ez nem jelenti azt, hogy automatikusan mindig én leszek az első ember. Ha jön egy fiatalabb srác, aki az adott versenyen közelebb kerül a tűzhöz, akkor nyilván őérte megyünk majd, mert itt ugyanúgy a csapat a lényeg, mint a Vismánál. 

Azért ne feledjük, még ha a vége nem sikerült is a legszebbre, mégiscsak három évet töltött a sportág egyik korszakos szupercsapatánál, focihasonlattal kicsit mintha a triplázó Real Madridban játszott volna. Mik a legfontosabb tanulságai ennek az időszaknak? 
Jó a párhuzam, mert az odakerülésemkor ez a holland csapat tényleg a kerékpársport Real Madridja vagy Barcelonája volt, és én eleve azért szerződtem ide, hogy a legjobbaktól tanuljak. Úgy érzem, ez maximálisan sikerült a három év alatt. A Vismánál nagyobb tudással bíró istálló nem sok van, ami persze megint kétélű fegyver. Amikor pozitív spirálban vagy, akkor ez nagyon jó – mint a szerződésem első másfél évében, amikor például történelmet írtunk azzal, hogy 2023-ban mindhárom nagy háromhetes körversenyt mi nyertük. Amikor viszont negatívban, az mentálisan ki tud készíteni – ahogy a szerződésem második felében. Ilyenkor kellett sulykolni, hogy akkor is idevaló vagyok, mert okkal szerződtetett le a világ legjobb csapata. A legnagyobb tanulság talán az, hogy a tudást, amit egy ilyen kaliberű istálló képes átadni, maradéktalanul meg kell szerezni, ugyanakkor a mindenféle szigorú, tudományos kigrammozás, kicentizés helyett néha a megérzéseidre kell hagyatkozni, s megtapasztalni, igenis vannak mentális dolgok, amelyeket kizárólag te tudsz biztosítani saját magadnak, nem várhatod el a csapatodtól. 

Huszonhét éves korára elért szinte mindent, amiről egy magyar kerékpáros nemrég csak álmodhatott: Tour de Hongrie-t nyert, viselte a rózsaszín trikót, olimpiai negyedik lett, bringás kávézót nyitott Budapesten. Ezek segítenek átlendülni a holtpontokon? 
Rengeteget, és ezt is igyekszem tudatosítani magamban. A két kulcsszó jelenleg a perspektíva és az egyensúly: összhangba hozni azt, amit már elértem, azzal, amit még el szeretnék érni. Fontos értékelni a megvalósult céljaidat, de azok önmagában nem oldják meg a jövőbelieket. Például ha nekem 17-18 évesen azt mondják, egyszer rózsaszín trikós leszek a Girón, vagy negyedik az olimpián, látatlanban rávágtam volna, hogy köszönöm, ennél több nem is kell. A valóság viszont nem is állhatna távolabb: onnantól, hogy ezeket elérted, te is egyre többre vágysz, és sokkal többen is figyelnek rád. Még rengeteg potenciált érzek magamban, amit a Vismánál nem tudtam kihozni magamból – bízom benne, a Bahrainnál sikerül!

Nyitókép: Valter Attila hivatalos Facebook-oldala