Megint minden szem Magyarországra szegeződött, és ez csak a jéghegy csúcsa! – Gyulai Miklós a Mandinernek

Szükséges szintlépés volt a verseny Székes­fehérvárról Budapestre költöztetése? 
A mi ars poeticánk mindig is az volt, hogy a versenysporthoz hasonlóan minden szezonra megfogalmazunk célkitűzéseket az adott területekre. Ami a Gyulai-memorialt illeti, a léc eleve magasabbra került, már most azon kell agyalni, jövőre mivel tudunk majd többet adni a sportolóknak, a közönségnek. Az, hogy a verseny a tizenötödik kiírásra átkerült budapesti Nemzeti Atlétikai Központba, már önmagában jó alap, elvégre egy ilyen pedigréjű viadalhoz ez a megfelelő helyszín. És ezzel nem a hosszú székesfehérvári időszak érdemeit szeretném kicsinyíteni, ellenkezőleg, számtalan alkalommal megköszöntem a fehérvá­riaknak és Cser-Palkovics András polgármesternek, hogy befogadtak minket, és otthont adtak egy ilyen színvonalú és hangulatú világversenynek, amelynek, megkockáztatom, nem volt párja a nemzetközi atlétikában. Egyszerűen imádták a sportolók a családias atmoszférát, azt, hogy a versenyek előtt-után egyszerűen csak kimentek a sétálóutcára, beültek egy kávéra, csupa barátságos, mosolygós ember közé. Ha már azonban felépült egy olyan csodalétesítmény, mint az atlétikai központunk, akkor, úgy gondolom, egy Gyulai István Memorial-kaliberű versenynek igenis ez kell hogy legyen a méltó otthona. 

Magyar szempontból elég jól sikerült a rendezvény: Halász Bence több mint 1 méterrel megjavította a saját csúcsát, és a 83,18 méter a világ idei legjobb eredménye kalapácsvetésben. 
Bencéről tudni kell, hogy teljes életmódváltáson ment át. Volt annyira karakán és erős, hogy kész tényként közölte az edzőjével, Németh Zsolttal: úgy érzi, erre van szüksége. A korábbi munkájuk is sikeres volt – egy olimpiai, egy Eb-ezüstöt és egy világbajnoki bronzérmet nehezen lehetne sikertelennek nevezni –, mégsem tudott egyéni csúcsot javítani. Más kérdés, hogy a világversenyeket így is szépen lemenedzselte, ami mutatja, hogy mentálisan, lelkileg, fizikailag rendben van, és remek versenyzőtípus. Az viszont egyértelmű volt, hogy az Ethan Katzberg-féle kanadai szuperemberek ellen ez nem lesz elég. Bence okos, gondolkodó srác, és rájött arra, hogy ennél többet edzeni már nem fog tudni, több súlyt már nem bír felemelni – nem lehet napi huszonnégy órában csak edzeni, a fizika törvényszerűségeit figyelmen kívül hagyva –, hanem másképpen kell előrelépnie. Így hát életmódot váltott, leadott nyolc kilót, amelynek a nagy része valószínűleg fölösleg volt, víz és zsír, ennek egy része ráadásul átalakult hasznos izommá. A tömegveszteség azt eredményezi, hogy a forgás, ami ennek a sportágnak az alfája és ómegája, gyorsabb lesz, és ha a versenyző ki tudja dobni a kalapácsot a körből úgy, hogy közben az energiát át tudja vinni rá, az bizony nagyot fog szállni, mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. 

Halász ráadásul a Gyémánt Liga chorzówi versenyén rövid időn belül másodszor is legyőzte az olimpiai címvédő Katzberget. 
Az, hogy a múlt héten Lengyelországban 81,77 métert dobott, legalábbis feltételezi a stabilitást. Ettől függetlenül igyekszem óvatosan kezelni a dolgokat. A budapesti 83,18 láttán meg is fordult a fejemben, hogy vajon nem volt-e túl korán a világbajnoksághoz képest. Elvégre hátravan még egy hónap. Aztán arra jutottam, hogy Halász Bence eddig mindig megoldotta, valószínűleg most is ő tudja a legjobban. 

A rúdugró Armand Duplantis sportot űz abból, hogy centiméterenként javítja meg a saját világcsúcsát, az őrületbe kergetve a szponzorait. 
Minden egyes megjavított világcsúcsért százezer dollárt kap, eddig tizenhárom alkalommal – nem nehéz kiszámolni, hogy nem lesznek anyagi gondjai nyugdíjaskorára… Főleg, hogy ez csak a bónusz, a fix alapnyeremények még nincsenek benne. Ugyanígy csinálta anno Szerhij Bubka is, miért csinálná hát másként Duplantis? Azt azért sajnálom, hogy csak a 6,29 méter jött össze nálunk, a 6,30 nem, az mérföldkő lett volna. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban is óvatos optimista lennék, mert nyilván egyre nehezebb az újabb egy-egy centi. 

Ez most Budapesten összejött: kellően meleg volt, ami neki bevallottan fontos, emellett komplett szélcsend. És még egy dolog. Amikor 2022-ben itt versenyzett nálunk, Fehérváron, még a 6 métert sem tudta átvinni, 5,80 méterrel nyert. Emlékszem, mennyire el volt keseredve, hogy mit gondolnak róla a magyarok… Ahogy a verseny után gratuláltam, csalódottan egyre csak csóválta a fejét. Erre azt mondtam neki, több szempontból sem kell szégyenkeznie: egyrészt hatalmas élményt szerzett mindenkinek, másrészt jövőre vagy azután visszajön, és újra megpróbálja, ameddig nem sikerül. 

Mit jelent a magyar atlétikának, hogy immár a „slágerfutószámokban” is egyre inkább ott vagyunk a tűz közelében? 
Ez csak a jéghegy csúcsa, idestova tízéves meló, hogy eljutottunk idáig, kezdve onnan, hogy el kellett hitetnünk az edzőkkel, a sportolókkal, az emberekkel, hogy igenis van itt keresnivalónk. Ha a futószámokat nézzük, egyértelművé kellett tennünk, hogy 

ha az sikerül, akkor az egyéni is fog. Eleinte annak is örültünk, ha valaki 47 másodpercen belül tudta lefutni a 400-at, pedig a 400 gát világrekordja már 46-tal kezdődött. A mi esetünkben is megvolt az a nemzedék, amely összehangolt edzésmunkával hosszú idő után újra világbajnoki döntőt tudott futni 1999-ben Sevillában 4 × 100-on – még a 2000-es olimpiára is kijuttatva minket –, de a mostani azért más kávéház. A 400-as váltó esetében onnan indultunk, hogy először menjünk 3:10 alá, onnan jutottunk el az idei világbajnoki bronzéremig, most meg a hétvégi 3:01,46-os országos rekordig. A kulcsszavak az idő, a türelem és az alázat, s fontos, hogy mindenki tisztában legyen vele: nem a versenyzőink kizsigerelése a célunk. Az Európa-bajnok 

és az ő farvizükön szépen jönnek fel a fiatalok. Ez a váltó be fog menni 3 perc alá, ezt garantálom. 

Milyen kilátásaink vannak a 2028-as olimpiára? 
Nemhogy a Los Angeles-i olimpia, de még a következő év is messze van. Lépésről lépésre haladunk, és ha azt látjuk, hogy 2026 legalább olyan lesz, mint az idei év – ami a birminghami Eb-n eredményekben is megmutatkozik majd –, akkor nagy lendülettel vághatunk neki az azt követő két esztendőnek, benne az olimpiával. Ha ne adj’ Isten, mégsem, akkor le kell ülni és átértékelni bizonyos részleteket. Az olyan sikeréveknek, mint amilyen a mostani, megvan a maguk veszélye: az ember hajlamos azt gondolni, hogy hátradőlhet. Ez az, amit semmilyen körülmények között nem szabad.

Nyitókép: MTI/Vasvári Tamás