Nyitókép: MTI / Koszticsák Szilárd
Dibusz Dénes, a magyar labdarúgó-válogatott és a Ferencváros kapusa nagyinterjút adott az MLSZ stábjának, amelyekben a 34 éves labdarúgó többek közt gyerekkoráról, pályaválasztásáról, a szurkolókkal való kapcsolatáról, a Fradi iránti rajongásról és a jövőről is beszélt. Az alábbiakban a beszélgetésből szemezgetünk.
A kezdetekről
„Viszonylag korán elkezdtem focizni, nem is emlékszem, hogy más is érdekelt volna a labdán kívül. Vidéken akkoriban szerintem a focin kívül nem is nagyon volt más olyan lehetősége a gyerekeknek, amivel nap mint nap foglalkozni tudtak és ami örömet szerzett nekik. Apukám közgazdász volt, a cég, amit vezetett, mindig támogatta a helyi sportot, volt, hogy ő volt a klub elnöke. Szóval volt egy kapcsolódási pont, ezért kiskoromtól kezdve jártam hétvégenként a Sellye mérkőzéseire. Hétéves koromtól kezdtem egyesületi szinten sportolni a Mecsek Góliátban. A szintén sellyei Nagy Olivér már ott focizott és volt egy terembajnokság, ahol az apukáink fociztak, és mindig nagyon vártuk a meccsek végét, amikor felmehettünk a pályára és rugdoshatott nekem kapura. Az apukája közbenjárásával kerülhettem én is oda, járhattam az edzésekre. Már huszonhét éve, hogy kezdődött ez a történet, és ki tudja, hol a vége...
Nagyon természetes közeg volt a kapuban állni, és onnantól kezdve, hogy megkaptam az első kapuskesztyűmet, nem is vetődött fel bennem soha, hogy mezőnyjátékos legyek.”
A Fradiról
„Nagypapai-édesapai hagyomány ez, ők mind Fradi-szurkolók voltak, és a 90-es évek közepén nekem is ez volt az első számú választásom. Emlékszem, egyszer egy Siófok–Fradi mérkőzéssel leptek meg. Jó nagy eső volt, kaptam néhány relikviát, amelyeket egészen sokáig őriztem. A Fradi is nyert, ez maradandó élmény volt, és nagyon örültem, hogy életemben először egy NB I-es meccset láthattam. Akkoriban Szeiler Józsi volt a Fradi kapusa, neki öltöztem be az egyik ovis farsangon, még kép is van róla.”
A szurkolókkal való kapcsolatról
„A szurkolók nagyon lazák és közvetlenek.
A mai gyerekek már gond nélkül leszólítanak, hogy 'Csá, Dibusz!”.
Ez fura is, mert nekem még azt tanították, hogy mindenkit a keresztnevén szólítunk, de próbálom belehelyezni magamat az ő helyzetükbe. A kommentátor is a vezetéknevét használja az embernek, nyilván ők ezt hallják, lehet, hogy otthon is így beszélnek rólunk, úgyhogy nem csinálok ebből problémát, de azért megüti a fülemet. Amikor én gyerekként néha összefutottam még Pécsen például Tököli Attilával, aki az egyik csapattársamnak volt a nagybátyja, hozzá sem mertünk szólni, még autogramot sem mertem volna kérni, nemhogy számon kérjem tőle egy helyzetnél, miért úgy döntött, ahogy, ami manapság elő szokott fordulni.”