„Csá Dibusz!” – a válogatott kapusa elmondta, mikor vonulhat vissza (VIDEÓ)

Nyitókép: MTI / Koszticsák Szilárd

Dibusz Dénes, a magyar labdarúgó-válogatott és a Ferencváros kapusa nagyinterjút adott az MLSZ stábjának, amelyekben a 34 éves labdarúgó többek közt gyerekkoráról, pályaválasztásáról, a szurkolókkal való kapcsolatáról, a Fradi iránti rajongásról és a jövőről is beszélt. Az alábbiakban a beszélgetésből szemezgetünk. 

A kezdetekről

„Viszonylag korán elkezdtem focizni, nem is emlékszem, hogy más is érdekelt volna a labdán kívül. Vidéken akkoriban szerintem a focin kívül nem is nagyon volt más olyan lehetősége a gyerekeknek, amivel nap mint nap foglalkozni tudtak és ami örömet szerzett nekik. Apukám közgazdász volt, a cég, amit vezetett, mindig támogatta a helyi sportot, volt, hogy ő volt a klub elnöke. Szóval volt egy kapcsolódási pont, ezért kiskoromtól kezdve jártam hétvégenként a Sellye mérkőzéseire. Hétéves koromtól kezdtem egyesületi szinten sportolni a Mecsek Góliátban. A szintén sellyei Nagy Olivér már ott focizott és volt egy terembajnokság, ahol az apukáink fociztak, és mindig nagyon vártuk a meccsek végét, amikor felmehettünk a pályára és rugdoshatott nekem kapura. Az apukája közbenjárásával kerülhettem én is oda, járhattam az edzésekre. Már huszonhét éve, hogy kezdődött ez a történet, és ki tudja, hol a vége... 

A Fradiról

„Nagypapai-édesapai hagyomány ez, ők mind Fradi-szurkolók voltak, és a 90-es évek közepén nekem is ez volt az első számú választásom. Emlékszem, egyszer egy Siófok–Fradi mérkőzéssel leptek meg. Jó nagy eső volt, kaptam néhány relikviát, amelyeket egészen sokáig őriztem. A Fradi is nyert, ez maradandó élmény volt, és nagyon örültem, hogy életemben először egy NB I-es meccset láthattam. Akkoriban Szeiler Józsi volt a Fradi kapusa, neki öltöztem be az egyik ovis farsangon, még kép is van róla.” 

A szurkolókkal való kapcsolatról

„A szurkolók nagyon lazák és közvetlenek. 

Ez fura is, mert nekem még azt tanították, hogy mindenkit a keresztnevén szólítunk, de próbálom belehelyezni magamat az ő helyzetükbe. A kommentátor is a vezetéknevét használja az embernek, nyilván ők ezt hallják, lehet, hogy otthon is így beszélnek rólunk, úgyhogy nem csinálok ebből problémát, de azért megüti a fülemet. Amikor én gyerekként néha összefutottam még Pécsen például Tököli Attilával, aki az egyik csapattársamnak volt a nagybátyja, hozzá sem mertünk szólni, még autogramot sem mertem volna kérni, nemhogy számon kérjem tőle egy helyzetnél, miért úgy döntött, ahogy, ami manapság elő szokott fordulni.” 

A válogatottról és a jövőről

„Az elmúlt években szerintem megmutatkozott, hogy nyugodtan be lehet engem állítani a kapuba komoly meccseken is, mert nem fogok szégyent vallani. Természetesen a Fradi kapujában állni, most már tizenegy éve,  jelentős teher, nem is sokan csinálták ezt meg korábban. Nyilván az elején sokan féltettek, mert vannak példák, hogy valaki felkerül vidékről nagy tehetségként és még sem tudja ugrani a szintet vagy huzamosabb ideig nem tud kiegyensúlyozottan teljesíteni, hogy megragadjon a kezdőcsapatban, de szerencsére ez nekem sikerült, jól alakult a történetem. 

A teljes beszélgetést itt tekintheti meg: