Az Aranycsapat nem sporttörténelem, hanem történelem – 70 éves a 6:3

Aki azt gondolja, hogy az Aranycsapat léte, benne a hathármas, világraszóló sikerrel nem történelmi jelentőségű, csupán sporttörténelmi, az félreérti, vagy nem akarja érteni a történelem lényegét: mert 

A valódi történelmet sem a politikatörténet sulykolása, sem a társadalomfétis ventillálása, sem a többi megközelítés nem hozza közelebb. Ez a történelem leírhatatlan, megint csak úgy, mint a minőségi szépirodalom: ebben a szavak csak evőeszközök, amelyek a szánkba juttatják az ételt. Ettől persze még lehetnek aranyból.

Napra pontosan 70 éve „történt meg” a 6:3 a londoni Wembley Stadionban, erre emlékezünk. A napot 1993-ban a magyar labdarúgás napjává nyilvánították, de valójában mindig is több volt annál. Szerényebb olvasatban 

a szimbólumok szintjén pedig az összetartozás ünnepe, még hétköznapibban, maga a boldogság.

Új fejezet a világ labdarúgásában

A szikár tények: „1953. november 25-én, a londoni Wembley Stadionban játszotta «az évszázad mérkőzését» az angol futballválogatott és a legendás Aranycsapat, melyen a Puskás Ferenc vezette magyar nemzeti tizenegy győzött 6:3 arányban. A diadal történelmi jelentőségű volt, hiszen az angol futball addigi 90 éve alatt először fordult elő, hogy egy kontinensről érkezett válogatott saját otthonában győzze le Angliát” – emlékezett meg korábban az MLSZ.

Kevesebben tudják, hogy az eseményhez – amit a szigetországi szövetség fennállásnak 90. évfordulója alkalmából rendeztek – 

hogy nem okoznak csalódást és budapesti visszavágó is lesz. Így történt.

A legendás londoni mérkőzés kezdője: Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai II. László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Jegyezzük meg: a klasszikus Aranycsapat kezdőként mindössze négy alkalommal lépett pályára veretlensége idején, vagyis 1950. május 14. és 1954. július 4. között.

A szakértők szerint az Aranycsapat új fejezetet nyitott a világ labdarúgásában. A Wembley-ben az angolok is esélytelennek bizonyultak az addig ismeretlen formációban játszó Aranycsapat ellen. „Sebes Gusztáv játékosai ugyanis 

a középpályás sor előrébb és hátrébb elhelyezkedő játékosai segítségével pedig mindkét esetben hatékonyabban tudtak játszani az ellenfélnél” – írják. A teljesség igénye nélkül az újítások közé tartozott még a védőknek besegítés középpályáról, Hidegkúti hátravont szerepe középcsatárként, és az akkoriban általános kötött posztok megbontása: Czibor balszélsőként olykor a jobbszélen cikázott, a balösszekötő Puskás meg a jobbösszekötő helyén tűnt fel.

„Költők, írjatok verseket!” – korabeli sajtóvisszhang

A mérkőzés estéjén az angol Evening Standard magyar címmel közölt cikket, ékezetek nélkül: „Micsoda csapas”, írták a fekvő kapus képe fölé. A Times ezt írta: „A magyarok történelmet írtak azzal, hogy földön, levegőben és taktikában egyaránt megverték Angliát.” A Daily Mail pedig ezt: „Az angol játékosokban csalódott 

Húsz éve nem láttak olyan labdarúgást Angliában, mint amilyent a magyarok bemutattak, akik klasszisokkal múlták felül az angolokat.”

Íme, az olasz Corriere Dello Sport kommentárja: 

 „Költők, írjatok verseket!” – kiáltotta Szepesi György a meccs végén. A reakció árulkodó: hatszáz verset postáztak a Népsport szerkesztőségébe! Zelk Zoltánt versének kezdősorait idézzük:

„Alighogy átszállt a határon

a győzelem, az a hat-három

s fáradtan a nagy drukkolástól

ledőlnék, egyszer csak rámszól

a rádió és arra biztat, hogy verset írjak…

Hát írok is. Miért ne tenném,

miért ne váljon ez az eredmény

ez a diadal verssorokra,

miért ne mondhassam rímmel szólva,

hogy milyen szívvidítóan jó volt

hallani azt a hat magyar gólt!

S a nagyképűség, ha legyintne?

Mit tudja ő, mily kedves kincse

a felnőtt embernek a játék!”

Mohács, Trianon, kommunisták, Aranycsapat

Az Aranycsapat és a 6:3 búvópatakként, a tiszta öröm forrásaként él bennünk, legalábbis az ország nagyobb részében: Muhi, Mohács, Világos, Trianon, a nyilasok után, 

Az Aranycsapat-jelenség elementáris erejét semmi sem bizonyítja jobban, mint a tragédia, amit a világbajnoki döntő elveszítése okozott a németek ellen, 1954-ben, és amely vereség „országos gyászt” okozott. (Máig fáj.)

Ám a végső szó a boldogságé: a 6:3-ban kicsúcsosodó történelmi esemény 

– egyensúlyt biztosít, ott segít, ahol kell. Szerény véleményem szerint 

a hasonló momentumok biztosítanak energiát ahhoz, hogy újrafessük az önmagunkról fekete-barna-szürke színekkel alkotott képet, hogy kezeljük a folyton és kizárólag magunkat hibáztató, magunkat lesajnáló, magunkat megvető pszichózisunkat.

Ezekből a senki ellen nem irányuló, mások mellett önmagunkat is szeretni képes nemzetegyesítő mozzanatokból kevés van, évszázadonként egy-kettő, vagy annyi se. Becsüljük meg őket.

Íme, az „évszázad mérkőzése” teljes egészében:

Nyitókép: Képernyőmentés, MLSZ