Zseniálisan értékelte Szoboszlai teljesítményét Arne Slot a Tottenham legyőzése után
A Liverpool edzője szerint kiemelkedő a magyar játékos.
Az elmúlt évtized kőkemény munkája garantálja a hosszú távú sikert, nem egy ártalmatlan botlás a kudarcot.
Mi történt? Első ránézésre semmi különös. Szombat este, idényvégi játékkal döntetleneztünk Montenegróval egy Európa-bajnoki selejtezőn, idegenben, miután az elmúlt pár évben helyt álltunk a világ ellen.
A hazai bolgár meccs után bőven maradtak bennem kételyek, ha nem is hangoztattam őket, hiába tomboltak a sikerhormonok: meglépjük a következő szintet? Elkapjuk a csoportriválist idegenben, ahogy Walest, Szlovákiát és Albániát nem kaptuk el? Megugorjuk a szintet, amivel kilépünk a középcsapatok közül?
Nem, még nem léptük meg: még nem sikerült a nagyok alá, a többiek fölé lépnünk. De tudtuk, hogy lesznek hullámvölgyek, és ami fontosabb: nem kaptunk ki egy rendkívül kellemetlen ellenféltől idegenben, aki ellen a továbbjutásunk dőlhet majd el a végén.
Vagyis a saját kezünkben a sorsunk. Ez egy tény, és lényegtelen a mintához, a nagy egészhez képest.
Mert a helyzet az, hogy amennyiben egy válogatott az elmúlt hét évben kijut kettő Európa-bajnokságra, folyamatos, meredeken ívelő, számokban mérhető fejlődést mutat, irigyelt infrastruktúrát villant, amelyik válogatott Bulgária (!) és Litvánia (!) ellen hatvanötezres szurkolói támogatást élvez a stadionban, és sokmilliós szurkolói támogatást a stadionon kívül; ha ez a válogatott szétkapja a himnuszgyalázó angolokat oda-vissza, idegenben veri az ellenséges és szivárványos hisztériát teremtő németeket, veri a horvátokat, a lengyeleket, az osztrákokat, a törököket, a szerbeket, a görögöket, a finneket, meg a többieket, Eb-n kapja el a világbajnok franciákat; és ami a legfontosabb: javuló, erősödő, stabil játékkal rukkol elő, ragyogó, egyre pengébb nemzetközi klasszisokat vonultat fel növekvő számban, szóval ha ezek a fentiek fönnállnak, akkor ez a válogatott, jelen pillanatban olyan magaslatokra ért, amiről tíz éve álmodni sem mertünk, vagy ha igen, a „józanok” kinevettek.
Ez a meccs pedig nem oszt, nem szoroz: az Európa-bajnokságra ugyanúgy „besétálhatunk”, mint a meccs előtt.
Szóval, a „józanok” már nem nevetnek. A „józanok” vagy megtértek a mámorba, vagy krákognak egymás buborékjaiban, mert valamiféle
De tévednek. Ha a közélet mocsaráról támad kedvünk fröcsögni, arra ott van a magyar pszichés tér maradék 99 százaléka: úgyis minden a politikáról szól, a közlekedéstől az időjárásig, ami épp elég lealjasító, mindkét oldalra nézve – emelkedjünk már felül!
Elkerülve a végtelenbe hajló, meddő vitát a politikának álcázott belső semmiről, az agresszió és a gyűlölet köreit kicselezve szögezzük le: ennek a minden ízében csodaízű, valóságszagú diadalmenetnek nem azért örülünk, mert Orbán, meg kormány, meg lila pónik a Dunakanyarban, hanem azért, mert magyarok vagyunk.
Ha valaki ezt az egyszerű, nem támadó és nem is védekező, természetes alapállást nem érti, nem fogadja el, ha valaki ezeknek az eredményeknek képtelen örülni, az ne mások örömében keresse a saját nyomorát. Ez
Válasszuk azt, ami nem választ el.
A zökkenők pedig az élet részei. Mindig, mindenhol. Nyugalom, a magyar foci fölemelkedése nem Montenegró ellen dőlt el. Az elmúlt évtized kőkemény munkája garantálja a sikert, nem egy ártalmatlan botlás a kudarcot.
Fiola góljánál a franciák ellen, Szoboszlai góljánál Izland ellen, Priskin góljánál a norvégok ellen. A magyar foci fölemelkedését az döntötte el, hogy a magyarok úgy döntöttek, fölemelik a magyar focit: végső soron a szenvedélyük teremtette azt, amit most ünnepelhetünk. Ne rontsuk el! A Montenegró elleni meccsen lépjünk túl, és Litvánia ellen újra tegyük egyenesbe magunkat.
Nyitókép: Szoboszlai Dominik a Montenegró–Magyarország Európa-bajnoki selejtező mérkőzés után a Podgorica Városi Stadionban 2023. június 17-én. Montenegró-Magyarország 0-0. (MTI/Koszticsák Szilárd)