Magyarok ünnepe a Puskás Arénában

1998 szeptemberében 3-1-re kaptunk ki Eb-selejtezőn a portugáloktól. Az volt az első válogatott mérkőzésem élőben: rábaközi faluból utaztunk föl egy barátommal, vonattal. Megvolt a romantika: a stadion oldalába vizeltek a szurkolók, aztán mint óriási imádkozósáskák borultak le részeg fiatalok a betonszentély előtt, a gazos aszfalton, a győzelemért imádkoztak. Király Gábor kapott egy potyát, a mérkőzés alatt végig zuhogott az eső, a portugálok meg lefociztak minket.

2016-ban a lelátón ültem Lyonban, amikor Gera beverte az elsőt a portugáloknak. Miután a hálóba került a labda, emlékszem arra a pár tizedmásodpercre, ami eltelt a gól és a nézőtéri robbanás között: máig eszembe jut néha az a csönd. Aztán, amikor Dzsudzsák berúgta a második gólját, és 3:2-re vezettünk, egyik haverom a fülembe üvöltötte, miközben rengett a stadion: „Ez olyan, mintha a Pilvax kávéházban lennénk baz*eg!” Tényeg olyan volt.

Ezúttal senki nem hugyozta le a stadion oldalát, az első pillanattól az utolsóig úgy működött minden, ahogy működnie kell. A stadion praktikussága és letisztult formái tökéletes hátteret adtak a magyar csapat letisztult, sallangmentes játékához: ez a nagybetűs csapat elfáradt mindkét meccsen a koncentrálásban, mégis minden egyes pillanatban élvezte a szurkolók bizalmát. Az emberek ünnepelni jöttek, mert volt mit ünnepelni: azt a szellemi-lelki atmoszférát, amit ez a csapat Rossival az élen megteremtett magának. Ennek az atmoszférának a viszfénye köszönt vissza 65 ezer magyar ember arcán körös-körül: ragyogott az egész stadion.

Fantasztikus érzés, hogy tényként kezelhetjük: ezentúl hatvanezres meccseket fogunk rendezni. Megvan a csapat, megvan a stadion, megvan az igény. A rendezés is jobb volt, mint például Lyonban, 2016-ban, ahol órákig kellett a lángoló aszfalton várakoznunk a portugál meccs előtt, aztán hirtelen egyszerre engedtek be mindenkit. Máshogy hangzik a riaria, máshogy szól a himnusz, más a hangerő, más a volumen: a Puskás Aréna világszám. És a miénk!

A küzdőszellem, a tudatosság, a realitásérzék megérkezett pár éve a magyar csapat játékába, a játékosok szívébe és ott is maradt.

Lehet, hogy Niedermüller Péter most sem büszke, nem tudom. Viszont az, hogy többé kevésbé levetkőztük a 90-es és kétezres évek kutyaszaros, pörköltszaftos hangulatát, azt ebbe a teltházas stadionba belépve lehetett igazán átérezni. Az egész ország teljesítménye áll a változások mögött: fölösleges politizálni, elég körbenézni és summázhatjuk a földi élet egyik alapszabályát: ami van, az van. Szerintem ennyi az egész.

Kicsit olyan mindez, visszautalva a kávéházas hasonlatra, mintha a Pilvax-béli, 2016-os forradalom után megnyertük volna a szabadságharcot is.

Győztünk már kedd este is, úgy, hogy kikaptunk: őrizzük meg a pillanatot. Kialakult egy biztos alap, egy, az elmúlt évekig ismeretlen minőség a Kárpát-medencében. A magyar labdarúgás ennek a változásnak a zászlóshajója. 

Aztán szombaton, nemrég döntetlent játszottunk a világ legjobb válogatottjával a Puskás Arénában. Sem szavakkal, sem színekkel, sem hangszeren, sem elmutogatva: lehetetlen érzékeltetni, hogy mi zajlott a stadionban az első pillanattól az utolsóig. Mert az első perctől kezdve érezni lehetett, hogy ez valami más. Olyan valami, ami a portugálok elleni helytállásnál is erősebb: non plus ultra, igazán magyar és különleges. A hangorkán, ahogy az utolsó tíz percben a kisgyerekektől az ultrákig, meg a mögöttünk szurkoló német lányokig mindenki állva üvöltött, az utolsó hangszálig...na, ezeket nem lehet dokumentálni. Ahogy a lefújás után percekig senki sem mozdult. Ahogy kifelé a stadionból, végig a Dózsa György úton ezrek énekeltek és a francia szurkolók megtapsolták a magyarokat és nekünk is barátságosan, elismerően integettek.

Elkaptuk a világbajnokot, de ezt a csodát megérdemeltük és mi magunk vertük ki a sorsból. Több mint harminc éve vártam erre a pillanatra.

Fotó: MTI