A honi sakksport legendájával születésnapja alkalmából beszélgettünk. Portisch Lajos elárulta: a sakk mára teljesen háttérbe szorult az életében, az operaáriák és a krimik azonban még mindig a nagy kedvencek közé tartoznak!
A magyar sakkélet legendájával két és fél éve, a Nemzet Sportolóiról szóló könyv kapcsán beszélgettem utoljára. Az interjú felidézése mellett természetesen 86. születésnapja alkalmából is megkerestem őt. Portisch Lajos elárulta: a sakk mára teljesen háttérbe szorult az életében, az operaáriák és a krimik azonban még mindig a nagy kedvencek közé tartoznak!
Mindig érdekes lehet, pláne ha a sportág legendájává válik, sőt a Nemzet Sportolója lesz valakiből, hogy miként kezdődött? Hogy talált egymásra Portisch Lajos és a sakk?
Kezdetben a szüleim komolyzenei pályára szántak, ez is a magyarázata, hogy már egészen kis koromban elkezdtem hegedülni; alig bírtam megfogni a hangszert, de már nagy élvezettel használtam. Aztán szerencsére (vagy szerencsétlenségemre) a sakk 12 éves koromban valósággal berobbant az életembe, amikor az öcsémmel közösen, karácsonyi ajándékként kaptunk egy készletet. A riválisaimhoz képest tehát kicsit későn kezdtem a sportágat, de talán ez a magyarázata, hogy viszonylag sokáig űztem, versenyszerűen sakkoztam.
Aztán a sakk már fiatalon olyannyira a szenvedélyévé vált, hogy ha jól tudom, még a gimnáziumi órákon, a pad alatt is ezzel múlatta az időt…
Ennyi idő távlatából talán most már elárulhatom: igaz a történet. Zalaegerszegen, a Zrínyi Miklós Gimnáziumban remek kis osztály jött össze. Negyvenen indultunk, végül 18-an érettségiztünk, de mindannyian sokra vitték közülünk, volt, aki orvosi egyetemre ment, akadt, akiből tanár lett. Ám férfiasan bevallom: én
ezt talán nem csak a sakknak, hanem annak is köszönhetem, hogy az iskolai rendezvények rendszeres fellépője voltam, hegedültem… Bizonyos értelemben el voltunk zárva a külvilágtól, így számomra nem maradt más szórakozás – csak a sakkozás és a komolyzene. S mivel elég hamar jöttek a sikerek, a sakk révén nyílt ki számomra igazán a világ.
Hosszú évtizedeken át a sportág első számú csillaga volt hazánkban. Túlzás nélkül állítható: nevét még azok is ismerik, akik nem járatosak a sportban. Minek tulajdonítja, hogy sosem tudták megdönteni egyeduralmát? Pedig a korszak legjelesebb képviselői (elég, ha csak az 1978-ban olimpiai aranyérmet nyert csapattársak, Adorján András, Ribli Zoltán és Sax Gyula nevét említjük) számtalan kísérletet tettek erre…
Valóban, az említett urakkal (ha egyszer, egyszer meg is előztek különböző viadalokon) minden szempontból fel tudtam venni a versenyt. Ám nem is Magyarországon lennénk, ha pályafutásom során – bár biztos voltak nálam tehetségesebb sakkozók is – ne kaptam volna pár (fogalmazzunk így) nem túl szimpatikus kritikát. Nyilván egyeseknek – pláne a rendszerváltás előtt – „csípte a szemét”, hogy sok mindent nyertem, ez a magyarázata, hogy egy-két „kis elvtárs” megpróbált keresztbe tenni nekem, de szerencsére sosem tudtak igazán ellehetetleníteni.
Abban az időben az is nyílt titok volt, hogy a köztudottan sakkszerető Kádár Jánosnak ön volt a kedvenc sportolója. Érzett-e ebből valamit, származott előnye e pozícióból?
Erre is értettem azt, hogy az úgynevezett „kis elvtársak” nem tudtak velem szórakozni. Való igaz, hogy
Saját bevallása szerint nem csak Kádár János figyelmét érdemelte ki, hanem személyes jó barátja volt a korszak másik nagy sakkgéniusza, Bobby Fischer is. Mennyire tudott közel kerülni ahhoz az emberhez, akit már életében titokzatos legendák öveztek?
Bobby Fischer valóban különleges figura volt, akit a világ legnagyobb sakkozójának tartok. 1961 óta tartott az ismeretségünk, amikor is egy bledi versenyen találkoztunk. Egy igazi egyéniség volt, akivel naponta össze lehetett veszni, de kibékülni is. Elsősorban azzal érdemelte ki már életében a „legenda” címet, hogy egyedüli amerikaiként sikerült megtörnie az oroszok hegemóniáját, és magánemberként is titokzatosság vette körül. Amikor Magyarországon élt, számos alkalommal találkoztunk, de akárhányszor elmentünk vacsorázni vagy éppen egy moziba, a lakásáig sosem kísérhettem. Még Budapesten is állandóan váltogatta a lakcímeit, és ha hazavittem, két-három sarokkal korábban, általában egy telefonfülkénél ki kellett tennem az autóból. Rendszeresen attól tartott, hogy
Ezzel együtt egy művelt, sokat látott ember volt, sajnálom, hogy már nincs közöttünk.
Miként telik egy napja? Igaz, hogy a komolyzene már több időt elvesz az életéből, mint a sakk?
Manapság egyik kedvenc szórakozásom, hogy leülök a számítógép elé, és elemzek. Hiszen az interneten (egy-két kivételtől eltekintve) 1955-től majdnem az összes játszmám megtalálható.
Bár ha lehetőséget is kapok, Anatolij Karpov ellen nem sok esélyem lett volna. Ami pedig a komolyzenét illeti: manapság már több időt is elvesz az életemből, mint a sakk. Az ismert orvos, egyetemi tanár,Vizy E. Szilveszter mondta egyszer: az egyik agyféltekém a sakkra, a másik a komolyzenére állt rá. A sakkpályafutásom mellett – bár korábban is sokszor zengett Zalaegerszegen a családi ház –1985 óta foglalkozom hivatalosan operaáriák éneklésével, számos magántanárhoz is jártam. S bár angolul is beszélek a magyaron kívül németül, olaszul és oroszul szoktam előadni a műveket. Hiszen így a leghitelesebb.
A XX. század legjobb magyar sakkozója, s kezdetektől (2004 óta) a Nemzet Sportolója. Mi az, amire még vágyik?
Természetesen az egészség a legfontosabb, ezt már csak azért is tudom, mert két és fél éve elhunyt a második feleségem, Judit, akivel közel 20 évig éltünk együtt. Maradnak az operák, és bár a pandémia miatt rengeteg fellépést le kellett mondanom, most már újból érkeznek a felkérések. Éppen a múlt hét pénteken volt egy Schumann-dalestem az egyik újlipótvárosi művelődési házban – szerencsére telt ház előtt.
Amikor Portisch Lajos koncertjére kerül sor, az emberek vajon kire kíváncsiak? Az operaénekesre a sakkozóra – vagy mindkettőre?
Érdekes kérdés, ezt még ilyen aspektusban nem vetette föl senki. Remélem, hogy az operaénekesre, mert a sakkozás már inkább a múlt. A sportágtól távol kerültem, a komputereket sem szeretem, bár korábban számos versenyt követtem még az interneten. A számítógépeknek köszönhetően nagy a kísértés a csalásra is, sok mindent hall az ember, de ebből én már nem kérek. Ha ma születnék, kezembe se venném már a sakktáblát! Ma már sokkal inkább
a német dalirodalom az első számú kedvenc, de legközelebb egy magyar estet tervezek. A másik kedvenc időtöltésem a krimik minden menyiségben, hiszen ennyi idősen is kell az izgalom az embernek. S persze, a pihenés is: a mai napig annyit tudok aludni, mint egy gyermek. Most is eléggé fáradt vagyok már, mert korán reggel jött a takarítónő, úgyhogy el is mennék egy délutáni, szülinapi pihenésre. Ugye, nem baj?
Nyitókép A felvétel csalóka: Portisch Lajos és a sakk ma már távol kerültek egymástól... Fotó: MTI/Czimbai Gyula
Idén ősszel ünnepli tizedik születésnapját a világ fine dining turistáinak egyik kedvenc budapesti helye. A belvárosi Costes Downtown túlélésének titka a rugalmasság, ami most formabontó koncepcióban ölt testet: a városi dzsungelben képzőművészet és gasztronómia egyenrangúan kacsint össze.
„Ha a hatalomról van szó, se Istent, se embert nem tisztelnek” – fogalmazott a kormányfő.
Hát kezdődik... pedig kezdtük azt gondolni, többé nem lehet elhanyagolni a sportot.
Nemcsak az szja- és társasági adó-emelés van terítéken a Tisza Pártnál, hanem a különböző területekre juttatott pénzek megvonása is. A vállalkozások mellett a Tisza új gazdasági agytrösztje, Kármán András a sportra és az egyházakra szánt összegeket is elvenné, szerinte ezekre túl sokat költ az állam.
Deutsch Tamás és Kubatov Gábor a sport legfontosabb szerepéről beszélt.
Itt a háború és Ukrajna kérdése mint a legfontosabb európai kihívás.
A Bild szerint a volt kancellár Lengyelországon és a balti államokon is elverte a port az orosz–ukrán háború kitöréséért.
