Nélküle talán atlétikai vébénk sem lehetne – ma lenne 80 éves Gyulai István

Vannak emberek, akiket valószínűleg már a bölcsiben is különleges aura vesz körül. Nem tudom persze Gyulai István, a legendás sportriporter, az egykori kitűnő atléta, vagy a későbbi neves sportdiplomata járt-e bölcsibe egyáltalán, de abban biztos vagyok, bármilyen közösségbe került élete folyamán, ott különleges tisztelet vette körül.

Én személyesen a Telesport szerkesztőségében ismerhettem meg őt, miközben már akkor is felnéztem rá, amikor csak egy voltam azon tornászpalánták közül, akiket Gyulai közvetített a tévében – megjegyzem nagyszerűen. Az egyetlen olyan magyar sportkommentátor volt, aki igazából értett a tornasporthoz, aki nem kamuzott a bonyolult mozdulatok nevénél, hanem vette a fáradtságot, hogy megtanulja mi a különbség a Cukahara és a Tkacsov között.

Nyilván sokat segít ebben a műfajban, ha az ember az élsportból jön – azt hiszem, ezt meg tudom erősíteni –, de valójában tényleg ő volt a sportriporteri szakmai fénykorának legismertebb alakja, aki komoly élsportolói múlttal indult neki ennek a pályának.

Először a Budapest Honvéd, majd a BEAC színeiben, rövidtávú futószámokban összesen 28-szor nyert magyar bajnokságot, 1961-1969 között válogatott volt. Az 1963-as Universiádén arany, az 1965-ösön pedig ezüstérmet szerzett. Elindult az 1964-es tokiói olimpián is.

Egyetemi tanulmányai után a Magyar Televízió újságírója lett, ahol az 1972-es téli olimpiával kezdődően több világeseményről és olimpiáról tudósított. Én csak arra emlékszem, hogy szinte mindenhez értett, a sport a sejtjeiben lakozott, Ayrton Sennától  Seb Coen át – a plátói szerelmének számító keletnémet műkorcsolyázó – Katarina Witt-ig mindenkitől olyat tudott kérdezni, ami másnak nem jutott az eszébe.

A műkorcsolya közvetítéseinél – még a színestévé előtti érában – legendásan „gyulais” színkombinációkkal bombázta a nézőket, amikor a kűrruhák színvilágát kezdte ecsetelni. A kikerics-sárgával, a jajj-zölddel és a cinóber vörössel odaszögezte a tévékészülékek elé nem csak a kicsiket, hanem a nagyikat is, ha Jayne Torwill vagy Christofer Dean csúszott ki a jégre.

Atlétikában verhetetlen volt, mert nem csak értett hozzá, de úgy volt képes magyarázni azt, hogy az ember rögtön szakértőnek érezte magát. Hatalmas elismerést vívott ki a szakmában, nem is csoda, hogy a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség, az AIPS főtitkáraként az egyik legmagasabban jegyzett sportdiplomatánk egyike lett – megtiszteltetés számomra manapság az általa kitaposott úton haladni ebben a szervezetben.

Gyulai István visszakerült oda, ahonnan indult csak épp a szervezet csúcsára jutott, mert egykori futóból lett a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, az akkori IAAF – ma World Athletics-nek WA-nek hívják – főtitkára. Azért is eshetett rá a választás, mert a zsigeri szintű atlétika-ismerete mellett anyanyelvi szinten beszélt németül és angolul, az akkori elnök, az olasz Primo Nebiolo miatt, ha kellett megtanult olaszul, feltételezem, hogy a kor gyermekeként, ő is tudott oroszul, és a monacói székhely miatt persze megtanult franciául is, miközben mesterien igazán a magyar nyelvvel bánt. Hamis lenne a róla szóló emlékezésem ugyanis, ha nem tennék említést Gyulai méltán híres és vicces, ma már legendásnak számító közvetítési szófordulatairól is, a korcsolya közvetítésekor elhangzó: „mekkorát nőtt a kis Pötzsch tavaly óta” örökbecsű mondatára emlékezve, amikor a szintén keletnémet műkorcsolyázónő  nevének kiejtésével alkotott nagyot. De akik hallották, azok a „messze száll a finn gerelye...” hangzatú kommentárját sem feledik, ahol kicsit szorosabbra fűzte az utolsó két szó közötti szünetet egy unalmas atlétikai eseményt rázva fel ezzel. 

Gyulai István igazi szakmai zseni volt, hihetetlen arányérzékkel, óriási lexikális tudással, született riporteri, de még inkább műsorvezetői vénával, ugyanis showműsorokban legalább olyan szórakoztató arcát mutatta, mint a hivatásból szórakoztatásért szerződtetett kollégái.

Gyulai Pista, ahogy a szakmában máig hivatkozunk rá, hagyott bőven űrt maga után korai távozásával, de tiszteletreméltó pályafutása még több olyan kapaszkodót hagyott itt az utókor számára, amiért hálásak lehetünk neki, s amivel megbecsülésünket igyekszünk kimutatni emléke és a szakmában maradó, továbbá szintén kitűnő sportolói utat bejáró és sportvezetőként is sikeresen ténykedő gyermeki és családja iránt.

Az, hogy 2011 óta minden évben megrendezik a Gyulai István Memorial – Atlétikai Magyar Nagydíjat, abban az egykori nagyhírű atlétikai Budapest Nagydíj emléke, s Gyulai legendás szervezőmunkája köszön vissza.

2012-től Pesterzsébeten a Stromfeld Aurél Általános Iskola Gyulai István nevét vette fel, sőt 2006 óta a nevét viseli Debrecenben a Gyulai István Atlétikai Stadion és Edzésközpont, de amelynek személyesen is nagyon örülök, hogy 2016-ban alapíthattunk egy olyan szakmai díjat, a Magyar Sportújságírók Szövetség vezetőségének kezdeményezésére, amely Gyulai István-díjként a szakma egyik legkomolyabb elismerését jelenti ma már évről-évre.

S van, lehet, szerintem egy olyan eposza is a magyar sporttörténelemnek, amelyet de facto talán így nem név szerint nem neki köszönhetünk, de valahol mindannyian tudjuk, hogy Gyulai István atlétikában felépített öröksége nélkül ma nem készülhetnénk erre: ez pedig hazánk valaha volt legnagyobb sporteseménye, az augusztusi atlétikai világbajnokság. Ezt is köszönjük, drága Pista!

A nyitóképen: Gyulai István, aki életének 63. évében hunyt el. MTI Fotó: Földi Imre