A tokiói olimpia birkózó csarnokában a pályafutása végéhez közelítő magyar fiú harcolt a döntőben. Nem először volt fináléban ötkarikás játékokon, korábban már szerzett ezüstérmet, de győzni nem tudott. Hiába volt sokszoros világbajnok tudta, ha nem nyer Tokióban nem lesz olyan a pályafutása, mint egy olimpiai arannyal. A nézőtéren ott ült valaki, aki nagyon fontos volt neki, és bármennyire is küzdött az óhajtott aranyért, mégis tisztán hallotta a buzdítását. Ez óriási erőt adott neki, és miután megnyerte az olimpiát, így emlékezett arra a kívülről jött segítségre:
„Ahogy gyűrtük egymást a szovjet versenyzővel a nagy hangzavar közepette meghallottam a hangját. Kinéztem a nézőtérre. Hát ott ült az első sorban és ordítva biztatott. A győzelmem után megkérdeztem tőle: miért nem maradtál az öltözőben? Ő röviden válaszolt: nem tudok barátok és birkózás nélkül élni.”
Ez az eset valóban a tokiói olimpián történt, de nem a mostanin, hanem az 1964-esen. Polyák Imre három olimpiai ezüstérem után végre a karrierje végén bajnok lett. Aki a nézőtérről biztatta az pedig versenyzőtársa és legjobb barátja, Kozma István volt. Aki Polyák sikere után nem sokkal egy másik szovjetet legyőzve szintén aranyérmes lett.
Azon a tokiói olimpián két magyar birkózó állhatott a dobogó tetején.
Ugyan már éltem amikor ez történt, de nem láthattam a televízióban ezt a jelenetet. Így is déja vu érzésem volt kedden délben, amikor Lőrincz Tamás pályafutása utolsó versenyén az aranyéremért harcolt egy volt szovjettel, és az első sorban ott szurkolt testvére, Viktor. Tamás nyert, és szerdán remélhetően ez a jelenet megismétlődik, amikor Viktor szintén a döntőben birkózik egy volt szovjettel. A szurkolás biztos, és reméljük a győzelem is.