Nekem a Nagy Ádám

Nekem a Nagy Ádám az első, aki el tudta hitetni, hogy lesznek még jó magyar focisták. Persze, a Dzsudzsák meg a Gera, de ők az én szememben nem lettek, mindig is voltak. Pontosabban: amikor lettek, én még el sem tudtam képzelni, hogy azok, akiket a TV-ben látni, valamikor csak srácok voltak, mint én – noha azt élénken, gyakran el tudtam képzelni, hogy magamfajta srácokból olyanok lesznek, akik a TV-ben fociznak. 

Azt viszont már bőven értettem, amikor Nagy Ádám felbukkant. Ahogyan felbukkanni illik: a "semmiből", "korát meghazudtoló érettséggel". (Hogy, mint pár éve kiderült, ugyanannál a klubnál kezdtünk, mellékszál. Voltunk akkoriban ott pár százan. És a "kezdtünk" félrevezető, mintha bármi köze lenne a focizásnak a labdarúgóvá váláshoz.)

Nagy Ádám sokat fut, az első meccsen például az EB második legtöbbjét. Ennél messze fontosabb: a jó irányba. Főként emiatt kap, posztja ellenére, kevés lapot. És fordítva is: mivel lapos szabálytalanságok elkövetésére teste nem alkalmas, muszáj jó irányba futnia mindig.

Okos.

Időnként Kroos szinten dönt és Modric szinten következtet. Vagy épp a portugálok ellen Frenkie De Jong szinten hozza ki a labdát. Ha fel tudná úgy húzni a körülötte játszókat mint a német, annyira találékony lenne mint a horvát, vagy továbbadná a lendületi előnyét mint a holland, akkor ezt világszínvonalnak hívnák.

Így csak mi, így tizenhatmilliócskán láthatjuk elégszer, hogy tudjuk igazán értékelni. Értékeljük! A mienk.

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás