Elek Ilona ebben az időszakban kezdett igazán kibontakozni. 1937-ben a világbajnokságon Párizsban csapatban első, egyéniben második helyezett lett. A következő években hazai színtéren versenyzett, ám 1940-től származása miatt nem vehetett részt a megméretéseken. 1968-ban kiadott, húgával írt könyvében így emlékeznek erre: „Ritka balszerencsés versenyzők voltunk. Sokan mosolyognak ezen, jó néhányan pedig nem minden él nélkül kérdezték meg, hogy mi lett volna, ha még szerencsénk is van? Mégis… […] a második világháború kitörésekor tulajdonképpen pályafutásunk, sikereink kezdetén voltunk. Az igazi csúcsformánkat a háború alatti és utáni években értük el, vagyis azokban az időkben, amikor a sportkapcsolatok megszakadtak. A háború után pedig mi, vívók, hosszú időn keresztül sem világbajnokságon, sem nemzetközi versenyen nem vehettünk részt. Pedig – mint már említettük – akkor voltunk erőnk és tudásunk teljében. Hogy mit érhettünk volna akkor el?! Ez ma már a múlté.”
1946-ban tért vissza a pástra. Két évre rá csapatban a hágai vb ezüstérmese lett, a londoni olimpián pedig ismét aranyérmet szerzett. 1952-ben Helsinkiben ismét részt vett a világjátékokon, ám nem jött össze a harmadik arany: egy kétes, jó eséllyel jogtalan pont miatt, amelyet olasz ellenfelének ítéltek, a dobogó második fokán végzett. Elek Ilona ekkor 45 éves volt, az ezüstöt kudarcként könyvelte el, és azon dolgozott, hogy négy év múlva is versenyezhessen Melbourne-ben – erre azonban már nem került sor.
Vívókarrierjét követően is sikeres volt, az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat igazgatóhelyettese lett, illetve visszatért régi szerelméhez, a zeneszerzéshez. Így adódott, hogy Elek Ilona lett az egyetlen magyar olimpikon, aki még Szécsi Pálnak is írt dalt.
A szerző az Egy.hu főszerkesztője.