Karlendítéstől az ír furulyáig – politikai performanszok a futballpályán

"A török nemzeti válogatott tagja az Albánia elleni, múlt heti EB-selejtezőn a 90. percben szerzett győztes góljukat katonai tiszteletadással ünnepelték, ezzel vélhetően támogatásukat fejezték ki Törökország a közelmúltban indított szíriai offenzívája mellett. Mivel a politikai állásfoglalás az UEFA szabályai szerint szigorúan tilos a pályán, az európai szövetség figyelmeztette a csapatot. Úgy tűnik, a törökök azonban mit sem törődtek ezzel, és a Franciaország ellen szerzett döntetlent eredményező találatuk után is megismételték a nézők felé a szalutálást. Hogy ennek mi lesz a pályán kívüli következménye, még nem tudjuk, de a válogatottat kétségkívül feltüzelte az ügy (19 ponttal vezetik a csoportjukat), az európai közbeszéd pedig annak rendje és módja szerint elítéli a török sportolók magatartását. Nem ritka, hogy egy-egy futballmérkőzésen bemutatott gólörömnek politikai értelemben is problémás következményei vannak. Az alábbi cikkben ehhez hasonló múltbéli, híres-botrányos eseteket idézünk fel.

Nem kell sokat visszamennünk az időben, hogy hasonlóan megosztó gólörömöt találjunk. Legutóbb a 2018-as oroszországi vb-n rendezett Szerbia–Svájc „balkáni” rangadón piszkálták meg a szerbek öntudatát a svájci albán játékosok. Közhely, hogy a svájci válogatott fele albán, de akad még itt bosnyák, spanyol, kongói vagy elefántcsontparti is. A mérkőzés során két albán származású svájci labdarúgó, Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri a Szerbia ellen szerzett találatuk után az albán sast mutatva provokálták a szerb játékosokat és szurkolókat. A balkáni háború még nem volt olyan régen, hogy ne hagyjon nyomot a kortárs futballistákon, a gólszerző Xhaka édesapja például három és fél évig volt politikai fogoly Szerbiában. A helyzet visszássága mégis az, hogy ennek a nagy szerb–albán ellentétnek éppen egy Svájc elleni mérkőzésen kellett felszínre törnie.

Náci karlendítés

Ha valamivel kapcsolatban teljes egyetértés és zéró tolerancia van az UEFA berkein belül, akkor az a náci karlendítés. Ma már számos ország is jogszabályi vagy akár alaptörvényi szinten is bűncselekménnyé nyilvánította az önkényuralmi rendszerre vagy eszmére emlékeztető vagy utaló testmozdulatot. Így természetesen az UEFA és a nemzeti szövetségek is szabályozzák ezt a kérdést. Még akkor is, ha ezzel nagy fejfájást okoznak számos szurkolótábornak, amelyek a nemzetiszocialista Németország által kisajátított, jól felismerhető köszönést vagy egy arra hasonlító mozdulatot használnak a csapat buzdítására. Ezek a hagyományos szurkolói gyakorlatok a Harmadik Birodalom agymenésétől függetlenül, legtöbb esetben már annak megjelenése előtt is léteztek. Ugyanez a helyzet a Ferencváros szurkolóinak az ún. „szívtől az égig” üdvözlésével, melyet az UEFA így kénytelen volt egy 2014-es etikai és fegyelmi testületi ülésen megkülönböztetni a náci karlendítéstől. (Az, hogy a fociban ez a köszönés még a nácik előtt előkerült, végső soron nem meglepő, hiszen az eredetileg a győztes római hadvezéreknek járó tisztelgés kézenfekvő szimbóluma lehet a csapat győzelemre való buzdításának.) Az UEFA és a nemzeti szövetségek ezen a téren történő homályos normaalkotása és az ezzel társuló szigorú normaalkalmazása azonban azt eredményezi, hogy

Hatványozott a szigor, ha nem szurkolókról, hanem játékosokról van szó. Giorgos Katidis 2013-as esete teremtette meg a modern precedenst. Az AÉK Athen fiatal játékosa a rivális Veria ellen szerzett győztes gólja után mutatta be a fent leírt mozdulatot. Ezzel persze elképesztő közfelháborodást keltett, és egyelőre úgy tűnik, ki is végezte labdarúgó karrierjét: az 50 ezer eurós bírság mellett az AÉK egy szezonra, a görög válogatott pedig egy életre eltiltotta a szerepléstől. Kollégája, Nicolas Anelka próbálta még kijátszani a rendszert, amikor az ún. „quenelle” mozdulattal ünnepelte az angol élvonalban játszó West Brom csapatában szerzett gólját. Aki érdeklődik a metakommunikációs szimbólumok iránt, és szeretne erről a mozdulatról sokkal többet megtudni, meglepően széles körben talál szakirodalmat. Röviden egy a náci karlendítés inverzeként számon tartott mozdulatról van szó, amelyet Anelka barátja, a több antiszemita váddal indított bírósági ügyekben is érintett, francia, fekete humorista, Dieudonne M'bala „talált fel”. A trükkös megoldás végül nem mentette meg Anelkát, jött itt is a bírság.

A híres furulyás ünneplés

Paul John Gascoigne angol labdarúgót azzal biztos nem lehet megvádolni, hogy botránymentes életet élne. Legutóbb szexuális zaklatással vádolták meg a veterán középpályást, de kezelték már alkohol- és kábítószerfüggőség miatt is. A yorki vonaton való állítólagos csókolózási kísérlet azonban, bármily meglepő, korántsem a legnagyobb performansz Gazza életében. De biztosan nem a legveszélyesebb, 1998-ban ugyanis sikerült beletenyerelnie az akkoriban még messze nem lecsengett ír–angol ellentétbe. Az Old Firm elnevezésű skót derbin a katolikus írek által alapított és támogatott Celtic 1888 óta mérkőzik meg a brit zászlóval felvonuló, protestáns gyökerű Rangersszel.

A legendás párharc természetesen sok heves pillanatot megélt már, az egyik legemlékezetesebb biztosan az volt, amikor Gascoigne gólörömképpen látványosan provokálva úgy tett, mintha az ulsteri, ír uniópártiak jelképeként ismert furulyán játszana. A stadion felrobbant, a meccs után kis híján felkelés tört ki a helyi írek közt, Gazzát pedig halálosan megfenyegette az IRA. Egy ideig minden beindítás előtt le kellett ellenőriznie az autóját, van-e alá bomba szerelve. Bár az angol labdarúgó elismerte, hogy sokáig féltette az életét, úgy látszik, mégsem tanult az esetből: Pár évvel később nyilvánosságra került egy videofelvétel, amin a játékos a Rangers törzshelyén a „Fuckk The Pope and the IRA” rigmust énekli. Hiába, jó pap is holtig tanul…

Zászló a kezdőkörben

Gyakran az edzők is annyira megörülnek egy-egy gólnak, hogy úgy érzik, rendkívüli módon kell azt megünnepelniük. Elsőre Conte vagy Mourinho neve ugorhat be a futballt szeretőknek, de a kicsit idősebbek biztosan emlékeznek Graeme Souness skót vezetőedző elhíresült gólörömére is, amely azonban politikai értelemben is problémásnak mutatkozott. Souness a Liverpoolban játszott és edzősködött, onnan átkerült a Galatasarayhoz, ahol hamar magáénak érezte az isztambuli csapat lelkületét. A két legeredményesebb török csapat, az Isztambul európai részén fekvő Galatasaray és az ázsiai Fenerbahce párharcát sok névvel illetik a közel-keleti országban: interkontinentális derbi, az örökrangadó. Ez a párharc azonban éles politikai töltettel is bír, a Gala a kemalista török középosztály, a Fener pedig az iszlamista városi munkások klubja mind a mai napig. A szurkolók természetesen a balkáni virtushoz méltóképpen nem éppen pacsipajtások, ennek a rivalizálásnak a történetét végigkísérik a sok esetben tragikus súlyosságú incidensek. A tömegverekedés mindennapos volt a múltban, néhány alkalommal a messzi földről is utazó ultrák már a meccsre való megérkezés előtt is egymásnak estek. Egy 2005-ös Török Kupadöntőn csupán 8000 rendőrre volt szükség a két tábor megfékezésére.

Az oroszlánszívű Souness azonban úgy döntött, hogy a következő vakmerő lépéssel egy életre belopja magát a Galatasaray szurkolóinak a szívébe: az 1996-os Török Kupa döntőjében, az extra játékidő végén, a csapata által szerzett győztes gól után fogta a Galatasaray zászlóját, berohant vele a pályára és a kezdőkör közepére tűzte ki azt. A stadion felrobbant, Sounessnek úgy kellett lemenekülnie a pályáról. A csapat szurkolói körében ezután az a városi legenda terjedt el, amely az edzőt II. Mehmed szultán legendás hadvezéréhez, a Konstantinápolyt 1453-ban elfoglaló Ulubatli Hasanhoz hasonlítja, mivel a menedzser ugyanúgy tűzte ki a zászlót a legyőzött ellen „földjén”, ahogy a hadvezér is tette az akkor még keresztény nagyváros bástyáján. A legenda szerint a török hőst 27 nyílvessző tudta csak leteríteni az ostrom végén, Souness szerencsére egy kis szurkolókkal való dulakodást leszámítva épp bőrrel megúszta az incidenst."

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.