Szomjazzák az emberek a kötődéseket – Rosonczy Kovács Mihály a népi kultúra erejéről

A közelmúltban jöttél haza Hongkongból, majd július végén negyven hongkongi, tajvani, japán és malajziai néptáncossal turnéztál a Kárpát-medencében. Hol ismerkedtél meg velük?

2016 februárjában találkoztunk Tajvanon a hongkongi Kenneth Tsevel, aki eredeti végzettsége szerint könyvelő, és magas beosztásban dolgozott, de az utóbbi években már minden szabadidejét és pénzét a magyar néptáncnak áldozza. A tajpeji könyvvásáron koncerteztünk, amikor megláttuk, hogy egy férfi magában táncol a zenénkre, úgyhogy felhívtuk a színpadra. „Meg kell mutatnotok a magyaroknak, hogy mit tudtok, feltétlenül el kell jönnötök hozzánk” – mondtam neki, bár akkor még nem tudtam, hogyan lehet majd utazásukat, turnéjukat megszervezni. Ő azonban megelőzött: meghívásának köszönhetően 2017 novemberében, együttese megalakulása húszéves évfordulóján a Hungarian FolkEmbassyvel és Kubinyi Julcsival gálaműsort adtunk Hongkongban, ahol 1400 ember három órán keresztül ünnepelte a magyar néptáncokat és népzenét.

Most júliusban  Kenneth látogatott el hozzánk táncosaival, akik felléptek a Várkert Bazárban, a Csallóközben, Gútán, Kapolcson a Művészetek Völgyében és a kalotaszentkirályi tánctáborban is. Kenneth Tse idén májusban vette át a Magyar Arany Érdemkeresztet, amit Honkongban nagy fogadással ünnepelt meg. Ő és ázsiai táncosai két lábon járó bizonyságai annak, hogy mekkora erő van a magyar táncházmozgalomban, hiszen semmi más nem köti őket Magyarországhoz, mint a magyar népzene és néptánc szeretete.

Berlinben, a magyar nagykövetségen rendeztél egy kulturális estet tudományos és zenei előadásokkal. Mi volt a célod ezzel a rendezvénnyel?

Nem tudományos előadások, hanem a zene mellett inkább beszédek hangzottak el ezen az esten. Annak idején a FolkEmbassyt és a strukturális hátterét adó Philidor Intézetet – amelynek a keretében ezt a berlini estet szerveztem a Magyarország Barátai Alapítvány égisze alatt – négy fő céllal hoztam létre. Szerettem volna felmutatni a magyar népzene európai beágyazottságát, ezzel tartalommal megtölteni az erős nemzetek Európája eszméjét. A célom a magyar táncházmódszer népszerűsítése, „exportja”, a táncházmozgalom és az értelmiség kapcsolatának erősítése, továbbá a cigányság magyar kultúrában betöltött szerepének aláhúzás isa. Öt éve már, hogy a Mandineren beszélgettünk, akkor ezt a címet emeltétek ki az interjúból: Kevés európaibb dolog van, mint a magyar népzene. A néptánc és a népzene által ugyanis nem egy befelé forduló, nemzetieskedő büszkeség mozgat minket, mert táncaink, zenéink szervesen fejlődtek az európai irányzatoknak megfelelően.  Berlinben az előbb említett Ungarn in Europa – Europa in Ungarn program során ilyen párhuzamokat villantottunk föl Sebestyén Márta, Andrejszki Judit és a Musica Profana zenészei és más meghívott közreműködők segítségével. Az igényes könnyűzenei kapcsolódásokat Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint mutatta meg. Ez az első nagyobb szabású alkalmazása volt az általam propagált zenediplomácia gyakorlati módszerének, amelynek az a lényege, hogy kulturális diplomácián nem pusztán a kultúra – jelen esetben a zene és tánc – bemutatását, képviseletét értjük, hanem a klasszikus diplomácia zenei eszközökkel történő támogatását.

Amikor megfogalmazódik a nemzetek Európájának gondolata, az, hogy az európai akarat az európai fővárosok akaratának az összessége legyen, akkor egy ilyen rendezvény meg tudja mutatni, hogy ez a gondolat szervesen illeszkedik a magyar európaiság tudatába. Nyilvánvalóvá válik, hogy nálunk nem egy ad hoc „politikai termékről” van szó, hanem évszázadokon át ez volt az alapvető magyar gondolkodás fő vonulata, ez hatja át kultúránknak az olyan, alapvetően nemzeti rétegeit is, mint a néptáncunk. Első hallásra talán meglepő lehet, de az erdélyi vajdaszentiványi forgatós tánc német és németalföldi területekről került hozzánk. Mi az európai kultúrának olyan mozaikdarabkáit őrizzük, éltetjük, amelyeket máshol már elfeledtek. Berlinben ezekből a példákból mutattunk be néhányat, és előadásunkat diplomáciai szempontból beszédével hitelesítette Hans-Peter Friedrich, a Bundestag akkori alelnöke, Gulyás Gergely miniszter és Vizi E. Szilveszter, a rendezvényt megvalósító Magyarország Barátai Alapítvány elnöke. Az esten jelen volt több Bundastag-képviselő és számos nagykövet, összesen több mint kétszáz jeles vendég. 

Mi a célja a Philidor Intézetnek?

Öt évvel ezelőtt is beszéltem arról, hogy szeretnék méltóképpen megemlékezni a magyarok melletti, 1956-os, holland–spanyol–svájci olimpiai bojkottról. Az egyetemen történelem szakot végeztem, tudtam erről a magyar forradalom melletti kiállásról. És arról is, hogy Magyarország adós: ugyanis köszönettel tartozik azoknak a sportolóknak, akik életük álmát és munkáját feláldozták a magyarokért. Erre a köszönetmondásra az ’56-os emlékév, a hatvanadik évforduló adott lehetőséget. Nyilvánvaló volt, hogy terveim megvalósítása komolyabb hátteret igényel egy egyéni vállalkozásnál. A megfelelő infrastruktúrának hoztam létre a Philidort: a táncházmozgalom magyarul nem beszélő tagjainak összefogására, konferenciák szervezésére, könyvkiadásra, tudományos népszerűsítő tevékenységre. Végül a Fonó Budai Zeneház nemzetközi kapcsolatokért felelős irodájaként találtam meg a helyemet. A magyar néptánc és népzene imént említett európai beágyazottsága evidencia a tudósok körében, de a szakmai berkeken kívül meglepetést szokott okozni, hogy

De ugyanez vonatkozik a viseletekre is. A tudományos kutatások eredményeit közkinccsé kell tenni. A Philidor név egy 18. századi francia zeneszerző-sakkozótól származik. A sport és a zene a szoftdiplomácia két olyan területe, ahol nincsenek nyelvi akadályok. Számomra első a zenediplomácia, a sportvonalat pedig az említett '56-os Dank! Merci! Gracias! rendezvény jelentette. A sporttal kapcsolatos feladatok szakmai megoldásáért és hiteléért Csillag Péter, a Nemzeti Sport főmunkatársa felel. Persze, a sportolók népszerűsége sokat segíthet abban, hogy többekhez eljuttassuk a kulturális programjainkat. Ha például Madridban sikerül egyszer megnyitni az ottani Fonó Klubot spanyol táncokkal, akkor jó lenne megnyerni például Raúlt, a Real Madrid korábbi klasszisát a program egyik arcának.

Lengyel-magyar táncház

És tanítanak majd ott magyar néptáncot is?

Ezzel már messzire rugaszkodtunk, de anyaintézményünkkel, a Fonóval szeretnénk megtalálni a hatékony módját annak, hogyan „exportálható” a magyar táncház-módszer más nemzetek saját nemzeti táncainak a megőrzésére, arra, hogy az ottani fiatalság saját táncait járva szórakozzék. Saját tapasztalatom is, hogy a lengyelek a kilencvenes évek elejétől figyelik a magyar táncházmozgalmat. Gyimesközéplokra tartott az a busz, amelyre felült Janusz Pruszinowski, akit hívhatunk a lengyel Sebő Ferencnek. Ő volt annak a néhány lengyel fiatalnak az egyike, akik erdélyi élményeiknek hatására Varsóban elindították az első lengyel táncházat. Ma már szerte Lengyelországban vannak táncházak lengyel táncokkal, de kivétel nélkül minden zenész, tánctanár, szervező elmondja, hogy a magyaroktól vették az ötletet, és azóta is figyelemmel kísérik a magyar fejleményeket. A módszer exportjában tehát komoly lehetőségek vannak, a cél pedig az, hogy minden országban, régióban a saját nemzetük táncait tanulják az ottaniak, de mivel a módszer magyar, adott, hogy a mezőségi, kalotaszegi táncok Európa-szerte népszerűek legyenek – ahogyan már annak számítanak a világ távoli pontjain, amint Kenneth Tse példája mutatja. 

Hogy állnak a hazafisággal Európa más tájain?

Sokszor tapasztaltam azt, hogy hiánycikk a hazafiság érzése. A ’68-as generáció mostanra a kiöregedett megmondóemberek nemzedéke lett. Ez nagyon jól érzékelhető a nemzetközi világzenei szcénán, ahol csakúgy hemzsegnek a verhofstadtok a zenei szervezők körében. Megértéssel viszonyulok a hatvannyolcasokhoz, szüleik generációja ellen érzett dühükhöz és a nemzetek szétbomlasztását célzó törekvésükhez, de nem értek velük egyet, és szeretnék a magam csekély eszközeivel ellene tenni. A nemzetközi világzenei színpadon a '68-asok általában olyan produkciókat éltetnek, amelyekben különböző kultúrákat keverünk össze, és ünnepeljük, hogy a zene összeköt bennünket. Azt gondolom, ez lehet egy érvényes hozzáállás is, sokszor szép eredményeket is hozhat – javarészt azért, mert kiváló zenészeket ültetnek egymás mellé. Sokkal mélyebb és gazdagabb azonban a tartalmuk azoknak a produkcióknak – és ezekkel ugyanúgy lehet az emberi egyetemességet hirdetni – amelyekben

hogyan énekelnek a nagy háborúról például a Mezőségen, és hogyan Lombardiában. A milánói expó megnyitóján játszott koncertünk után odajött hozzánk egy idős úr, és azt mondta olaszul, köszöni, hogy megmutattuk, hogyan lehet egészségesen szeretni a saját hazánkat. Ha visszaemlékszünk, az Attraction árnyékszínház is brit nemzeti szimbólumokkal, a hazafiság érzését megszólaltatva nyerte meg magának a zsűrit a tehetségkutató döntőjében.

Nem látszik ez a ’68-asokkal való ellentét a világzene-népzene kettősében?

A kérdés nagyon jó. Rendszeresen mondják azt, hogy a világzene nem egy műfaj, hanem egy hozzáállás. Ez kicsit hajaz arra, amikor azt mondják, hogy a demokratikusság sem egy párt, hanem egy hozzáállás. Kijelölik a mainstreamet, és sokan – és még többük művészete – szenved ettől az igazodáskényszertől. Nemcsak a politikában, de az élet minden területén érzékelhető, hogy vannak, akik nem a magyar szemszögből tekintenek a világra, nem a magyar nemzet érdekeit, értékeit tekintik elsődlegesnek, hanem a világ képzelt szemüvegén keresztül látják saját országukat. Mégcsak egyfajta hazafiságérzést sem vonok kétségbe annál, akit őszintén motivál az, hogy a cél egy eminens provincia létrehozása legyen a Nyugati Civilizáción belül, és ünnepel minden olyan produktumot, ami lebontja a nemzeti értékeket. Megértem, ha más pedig az általános emberi jogokból vagy a világbéke megfoghatatlan eszméjének mindenekfelettiségéből indul ki, de nekem annyi szépséget okozott az, hogy ehhez a nemzethez tartozom, a nemzeti hovatartozás élménye, hogy én szeretném ezt másoknak tovább adni. New Yorkban, a multikulturalizmus fellegvárában is azt tapasztaltam, hogy

legyen az egy toszkán levendulaszappan vagy egy kalotaszegi tánc. De Maistre-től kezdve Kodályig sokan elmondták, hogy nem láttak még embert, csak franciát, németet, és így tovább; hogy aki nem tartozik egy nemzethez, az nem tartozik az emberiséghez, és csak az válhat világpolgárrá, aki egy nemzet polgára. 

A magyar táncházmódszer exportja csak álmodozás, vagy komoly elképzelés?

Komoly álmodozás, ahogy az eddigi megvalósított projektjeim is mindig így kezdődtek. Ez most ott tart, hogy Horváth László, a Fonó igazgatója elvben elfogadta, hogy nekivágunk, és első körben összehozzuk azokat a szereplőket, akik a különböző országokban, vidékeken a helyi szervezők lehetnének. Először magyar–lengyel, aztán visegrádi szinten érdemes próbálkozni, utána jöhet az EU. A krakkói Fonó Klub idén ősszel indul Ula Nowak helyi kultúraszervező gondozásában. Komolyan álmodozni természetesen csak felelősséggel lehet, már csak azért is, mert tapasztalataim alapján Európa szerte kiváló népzenészek várnak a megerősítésre. Nyilvánvaló, hogy Adam Smith láthatatlan keze az európai kulturális piacon ezt a törekvést nem fogja segíteni, úgyhogy az, hogy mennyire lesz a komoly álmodozásnak folytatása, elsősorban azon fog múlni, sikerül-e megfelelő forrást találni a megvalósításra. A tartalom mindenesetre készen áll. 

Nemrég jelent meg magyarul Ryszard Legutko, lengyel filozófus és EP-képviselő könyve (interjúnk vele itt olvasható) a demokráciáról. A kiadók között ott a Philidor Intézet és a Fonó, holott a témakör nem épp az ő profiljukba vág. 

Az európai kultúra kérdése a demokráciától nem függetleníthető, ugyanakkor e könyv esetében a szerepvállalás nagyrészt technikai, a kiadó a Rézbong Kiadó. 2016 végén született meg Magyarországon a döntés, hogy

Ez itthon a Wacław Felczak Alapítvány, Lengyelországban a Wacław Felczak Intézet. Mivel tavaly az alapítvány még csak alakulóban volt, a Fonó és a Philidor Intézet vállalta, hogy a kulturális programok segítségével népszerűsíti a lengyel-magyar barátság, érdekszövetség és egymásrautaltság eszméjét, és az Alapítvány létrejöttének tényét.  Legutko kötete mellett megemlítem például Petneki Áron Oh az ecset nagy szónok! Jan Matejko és a magyarok című albumát, és négy lengyel–magyar lemez is megjelenik az idén: Fekete-Kovács Kornél Kuba Stankiewicz-csel hozott ki egy nagyon szép jazz lemezt Bridges címmel, a Szent Efrém Férfikar pedig lengyel és magyar kórusműveket rögzített Benedicamus címmel. Most készül a harmadik album Lajkó Félixszel és a Vołosi Kvintettel. Szeptember 9-én lesz a New York-i Magyar Házban egy lengyel–magyar est, később pedig hasonlóra kerül sor Berlinben is.

Visszatérve a népi kultúrához: nem veszik félvállról a diplomáciai közegben a népzenét?

Van, aki komolyan veszi, van, aki nem. Számos tényezőtől függ ez, többek között iskolázottságtól, neveltetéstől. Az még mindig sokszor előfordul, hogy ha beszélek valakivel erről a kérdésről, akkor a népies műdalok és operettrészletek jutnak az eszébe. Sokat javult a helyzet, de akadt olyan nagykövet is, aki meghívásunkat felvető kollégájának azt válaszolta: „márpedig itt népi tánc nem lesz”. De nagyon sok a pozitív példa is. A most leköszönő kanadai nagykövet, Ódor Bálint például még szórólapozni is beállt mellénk Ottawában. Persze nem szeretnék a népzenesovinizmus hibájába sem esni. A kultúrdiplomáciában háromféle zene használható jól: egy komolyzenei előadás színvonala az adott ország kulturális életének objektív fokmérője, ilyenformán kiválóan alkalmas reprezentációs célokra, a dzsesszel gyorsan lehet nemzeteken átívelő produkciókat létrehozni, hidakat nyitni, a népzene meg éppen az egyediséget tudja megmutatni, illetve azt, hogy mennyire hasonlók vagyunk a szomszédainkhoz. Esetünkben például azt, hogy milyen finomak, sokszor észrevehetetlenek az átmenetek a zenében Galíciától egészen Dél-Erdélyig. A magyar diplomácia számára egymásrautaltságunk bemutatásához a népzene jó eszköz lehet. Nem beszélve arról, hogy a nyelvünket alig érti valaki rajtunk kívül, a zene tehát ezért is stratégiai fontosságú.

Mi fogja meg a magyar néptáncban az embereket?

A történelem és olasz szakok elvégzése után most védtem meg az angol szakos diplomámat, a szakdolgozatomat pedig az észak-amerikai táncház-mozgalomból írtam. Engem itt is főleg azok érdekeltek, akik nem tudnak magyarul és nem is feltétlen többgenerációs leszármazottak, hanem valóban semmi közük nincs hozzánk; hiszen ők azok, akik valami önmagában való értéket találtak a magyar népzenében, néptáncban. Őmiattuk fontos kultúrdiplomáciai eszköz ez, hiszen

és mégis képes megtalálni olyanokat, akiknek nincs semmilyen más kötődésük a magyarsághoz.

Miután valaki megtanul egy szép tánclépést, elkezd érdeklődni az iránt, hogy hol van Kalotaszeg vagy hol van a Sárköz. Vagy hogy miként alakult ki ez vagy az a szép viselet. Aztán a látóterébe kerülnek a magyar borok, a gasztronómia, végül talán a történelem és esetleg a közélet is. Innentől pedig a magyar kultúrdiplomáciai önkénteseiként tekinthetünk rájuk. S hogy mi fogja meg őket a magyar néptáncban? Visszatérő elemként emlegetik az improvizáció lehetőségét, a szabadságot, amit adnak ezek a táncok. Amerikában a harmincas évektől virágzott az international folk dancing nevű mozgalom. Egy este során mindig végigvették harminc-negyven nép táncát, koreográfiaszerűen. Ehhez képest hatalmas újdonság volt, hogy a magyar néptáncban lehet improvizálni. A nő–férfi kapcsolatot, az intimitást is kiemelik, ami a páros táncainkban megtalálható. Ezt főleg a nők szokták hangsúlyozni. A harmadikként pedig a zene szépségét említik, és azt, hogy szerves az egység a zene és a tánc között.

Nem szokták lenacionalistázni a néptáncolást?

Tanúja voltam egy jelenetnek, amit megrendezni sem lehetett volna jobban. A holland világzenei fórum elnöke járt látogatóban az Andrássy Egyetemen, egy általam szervezett, zenediplomáciai konferencián. A konferencia után elmentünk a Fonó Budai Zeneházba, egy átlagos szerdai táncházba. És nem hitt a szemének. Mármint komolyan nem hitte el, hogy ez spontán így zajlik, és nem az ő látogatása miatt rendeztek egy ilyen estét. Leállított egy hatvanas éveiben járó vendéget, Toddot, aki amerikai, és akinek nincs más kötődése a magyarsághoz, mint a népzene és a néptánc. Todd már lakást is vett Budapesten, minden évben itt tölt egy-két hónapot. A holland megkérdezte Toddtól: „Maga miért táncol?” Toad azt válaszolta: „Hát nem látja, hogy gyönyörű, hallgassa csak a zenét!” Éppen bonchidai ment. „Na jó, de hát maga magyar?” – kérdezte a holland. „Nem, nem vagyok magyar.” „De akkor biztos a felmenői!” Erre Todd ideges lett, és kifakadt: „Nem, értse meg, nem vagyok magyar, német és holland felmenőim vannak, ha nagyon akarja tudni. Egyszerűen imádom ezt a táncot!”

A cigány és román zenéket, táncokat is nagyon szeretik a táncházakban, sőt, a cigányság nélkül nem is értelmezhető a magyar táncházzene. Művészeti vezetője vagyok a Salföldi Dalföld fesztiválnak. Az idei rendezvény fő témájául ezért választottam az „Ezerarcú magyar cigányság zenéje” címet, hogy aláhúzzuk: nemzeti kultúránkra sokkal kevésbé lehetnénk büszkék cigány honfitársaink nélkül.

Mire készül a jövőben a FolkEmbassy és a Philidor Intézet?

Az eddigi projekteimre az utolsó pillanatokban mindig elő tudtam teremteni a szükséges forrásokat, még ha legtöbbször idegtépő küzdelmek árán is. Ezek a küzdelmek persze sokszor éppen a tartalomtól veszik el az értékes energiát és figyelmet. A pályázati lehetőségek csak egy-egy projektre vonatkoznak, a kiszámítható működéshez, stratégiában gondolkodó tervezéshez nyilván mecénásokra és az adófizetőkre vagyok szorulva. A FolkEmbassy zenekar immár nyolcadik éve működik, legközelebb Brazíliában fogunk koncertezni egy kisebb felállással a fortalezai magyar lektorátus megnyitását ünnepelve.