Németországban például legendásan rossz a hidak állapota, a többségük egyszerűen nem bírná el a több tucat tonnás harckocsik forgalmát. A másfél százalékos kiadási keret azonban most lehetőséget nyújt a probléma kezelésére, elsősorban a polgári forgalom legnagyobb megkönnyebbülésére.
Függetlenül attól, hogy a tagállamok többsége bizonyosan nem fogja teljesíteni a kitűzött célt, az 1,5 százalék mindenkinek megmozgatta a fantáziáját: ez az a kiskapu ugyanis, amelynek segítségével úgy tudják növelni a védelmi költségvetést, hogy közben nem kell új forrásokat előteremteni hozzá: az egyébként is infrastrukturális célokra fordítandó költségvetési pénzt egyszerűen áthelyezik a védelmi büdzsébe, így egy szimpla könyvelési trükkel érik el a kecske és a káposzta dilemmájának hatékony megoldását. Így gondolta ezt Giorgia Meloni olasz miniszterelnök is, amikor a napokban máris bejelentette, hogy megvalósítana egy mintegy százéves álmot, és 13,5 milliárd euróért megépítené az olasz szárazföldet Szicíliával összekötő gigantikus függőhidat – a költségeket pedig katonai kiadásként számolná el.
Tekintve, hogy a nagyon komoly államadóssággal küzdő Olaszország védelmi kiadás tekintetében a NATO egyik legmegbízhatatlanabbul teljesítő országa (GDP-arányosan 1,5 százalék a védelmi költségvetése), még az ilyen trükkökkel sem fogja elérni a 2035-ös célt, de egy 13,5 milliárdos beruházás katonai álcahálója legalább papíron jól mutat. Az olasz kormány ugyanis ragaszkodik hozzá, hogy a Messinai-szoros felett építendő, mintegy 3,5 kilométer hosszúságú híd stratégiai értékű a NATO számára. Mint arra a Politico is rámutat, valójában a védelmi büdzsébe sorolt infrastrukturális gigaprojekt nem csak költségvetési trükként hasznos: katonai jellege miatt segítene a kormánynak kiküszöbölni azokat a gazdasági, társadalmi és bürokratikus akadályokat, amelyek eddig alapból megakadályozták az építését.